Mózsi Ferenc hatvanéves. Ennek a mondatnak minden valamirevaló irodalomban lenne helyi értéke. A miénkben alighanem nincs. Mert a miénk, egyre inkább úgy tűnik, leginkább semmirevaló irodalom, ahol önjelölt zsenik kánonoznak és vitustáncolnak mindenfajta következmény nélkül. De most nem is erről van szó. Megmondom inkább, miért kellene a mondatnak helyi értékkel bírnia.
Két okot is tudok rá. Egyik, hogy Mózsi egyike az utolsó par excellence költőknek. Aki éli és közben írja az életét, vagy írja és éli közben, vagy csak írja és nem éli – de az írás mindenképpen az egyik, ha nem a legfontosabb princípium a világában. Meg kell becsülni az ilyesmit, főleg olyankor, amikor machinátorok és mache-bajnokok akarják elhitetni az olvasókkal, hogy az írás nem egyéb hangzók fölötti szarakodásnál.
A másik ok, amiért most Mózsival kellene foglalkoznia a magukra adó irodalmi orgánumoknak, hogy alapított és szerkesztett egy folyóiratot, amelyet Szivárványnak hívnak. Hívtak. Mivel megszűnt.
Lapozzunk vissza kicsit. Mózsi (Vystup) Ferenc, úgy tizennyolc éves kora táján, megállt egy alkonyatban a jugoszláv tengerpart eldugott öblében, és bevárta a sötétet. Akkor módszeresen levetkőzött, nejlonzacskóba csomagolta az iratait, a pakkot egy tőrrel a fecskéjéhez erősítette, és amikor a hold is letakarodott az égről, belevetette magát a fekete semmibe. És úszott, nagyon sokáig úszott. És számolt, nagyon sokáig számolt. Előre kikalkulálta, meddig kell egyenesen úsznia, és mikor kell jobb kanyart vennie, hogy Olaszországba jusson. Talán bal kanyart. A jobb manapság jobban hangzik. Mindegy. De elfáradt a gyermekember, féleszméletben, félálomban, félrémületben fordult egyet, szerencséje volt, és kifogták az olasz halászok. Lövenben egyetemet végzett, hogy legyen papírja az élethez. Aztán elment Chicagóba.
Alapított egy utazási irodát. És dolgozott, mint mindenki, aki ott megélni akart. Keményen, mert ha igen, akkor miért is ne… És amikor eleget keresett, Szivárvány címmel lapot indított – az amerikai kontinens egyetlen jelentős magyar nyelvű irodalmi folyóiratát. Közben megetette, meglakatta, megutaztatta a magyar irodalom jeleseit és nagy potyázóit, kánon- és szarkeverőit, akik a rendszerváltozás után rendesen el is feledkeztek erről. Meg róla. Tulajdonképpen idáig tartott a történet. Mózsi Ferenc a rendszerváltozás után hazahozta a lapját, mely a nagy irányzatos lapbucherálások idején megpróbált, szinte egyetlenként, mindenfajta falkán és pártálláson felülemelkedve, csak minőségi alapon szerkesztődni. Negyedévente megrendezte, állandó és gyarapodó törzsközönség előtt, a várbéli Liteában folyóiratbemutató számait, évente megtartotta Csobánkán a tanulmányi napjait, ahová százak zarándokoltak el, ki. Fellépett szinte a teljes (mára) jobb- és baloldal, Faludytól a napokban gyászolandó Nagy Gáspárig, Binder Károlytól Szabados Árpádig, a Holmitól a Kortársig és Tiszatájig – jöttek a Vajdaságból, a Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról, ott voltak Ausztria magyarjai csakúgy, mint Kanadáé vagy Ausztráliáé… Ott volt, félve írom le, a magyar irodalom. Vagy – ott voltak az annak hittek. Aztán eljött az igazság pillanata, avagy a nagy lenyúlások és bekebelezések ideje, amikor Mózsit szinte mindenki magára hagyta. Egyetlen picula támogatást nem kapott a folyóirat-kuratóriumoktól a lapjára, a tuti felől már nem volt érdekes – talán rendesen palira is vették. Ki tudja. És igaza volt, amikor megsértődött. És amikor megszüntette a Szivárványt – élete nagy kalandját.
Mózsi Ferenc hatvanéves.
Már nem az irodalomért küzd – az életéért. Egy pillanatra figyeljünk oda rá, ha nem esik nehezünkre. Mintha, véletlenül – egymásra…
Zalán Tibor író (2007.01.05., Magyar Hírlap)
Mózsi Ferenc
Mózsi Ferenc (Születési neve: Vystup Ferenc, Budapest, 1947. január 4. – Budapest, 2007. november 6.) magyar író, költő, a Szivárvány című folyóirat alapítója és szerkesztője. ‘Szivárványos ember’-nek is nevezik.
Mózsi Ferenc Mózsi Sándor és Tóth Mária gyermekeként született. 1967-ben Budapesten érettségizett. 1967–1970 között fizikai munkásként élt, volt fakitermelő, tanácsi alkalmazott. 1970 nyarán Nyugatra távozott. Világot akart látni, de engedélyt csak Jugoszláviáig kapott, így úszva menekült át Olaszországba.
1970-től Belgiumban élt, 1971–1974 között a Leuveni Katolikus Egyetemen a szlavisztika szakon szláv filológiát tanult. Itt ismerkedett össze Soós Jóska sámánfestővel, ő indította el az alkotás irányába.
1974-től az USA-ban, San Franciscóban, Los Angelesben, New Yorkban élt, majd 1978-tól Chicagóban, ahol a Sebők Utazási Iroda és 1982-től 1995 nyaráig működő FRAMO Kiadó tulajdonosa volt. 1978–1980 között a Városi Egyetem hallgatója volt. 1980-ban ugyanitt megalapította a Szivárvány című irodalmi, művészeti és kritikai szemlét, melynek kiadója és szerkesztője volt. Először Kontra Györggyel, majd Horváth Elemérrel, a 12. számtól kezdődően pedig egyedül szerkesztette. Illetve kiadója volt az Aczél-éra alatt tiltott irodalomnak számító könyvek – körülbelül 30 kötetet – szerkesztését, megjelentetését és finanszírozását felvállaló Szivárvány könyvek sorozatnak is. A folyóirat 1992–1998 között Budapesten jelent meg. Mózsi Ferenc Chicagóból irányította Zalán Tibor társszerkesztővel, 1993-tól M-Szivárvány (Magyar Szivárvány) címmel, mely már egy sajátos külföldi hangvételű, nyugati jellegű, negyedéves rendszerességgel megjelenő, magas színvonalú lap volt. Folyóirat-bemutatókat tartott, 1990–1995 között pedig évente irodalmi találkozót is szervezett Csobánkán, Szivárvány-találkozó címmel.
Első versei az emigrációban jelentek meg, a többi között az Új Látóhatárban, a Katolikus Szemlében, a Nemzetőrben, az Irodalmi Újságban és amerikai magyar lapokban. Rövid prózai írásokat és kritikákat is publikált. Verseit többször is megzenésítették: 1992-ben A Remény epileptikája kötetéhez szerzett komputeres zenét egy barátja, amit a kaposvári tanárképző főiskolán be is mutattak; Tóth János Rudolf, a Hobo Blues Band egykori zeneszerző-gitárosa pedig előbb 1996-ban az Imák és mantrák című Hobo-lemezen, majd 2007-ben egy saját formációt létrehozva ToMoSound (vezetékneveik kezdőbetűiből megalkotott) néven.
1974-től a Lengyel-Magyar Világszövetség, 1978-tól a Chicagói Eszperantó Társaság, 1984-től a World Academy of Arts and Culture, 1991-től pedig a Magyar Írószövetség tagja volt.
2005-ben, nyugdíjasként költözött haza, de nem élvezhette sokáig. Rákos lett. Utolsó versét kórházi ágyán írta. 2007. november 6-án, Budapesten hunyt el.
(Az életrajz forrása: Litera-Túra Művészeti Magazin)