Menü Bezárás

Zilahi Nono – Versek és grafikák Kolozsvárról

 Zilahi Nono: Fantazmagória
  
 Ültem egy zimankós téli este
 a promenád dérlepte padán,
 s hesszeltem cidriző leveleket
 a büszke nyírfáknak homlokán.
  
 Figyeltem a bütykös gallyak táncát
 szellő s fuvallat zenéjében,
 és lestem egy idegen alakját
 igaz szerelem reményében.
  
 S a ködből kilépő ismeretlen
 arcán virult tavasz zománca;
 Elhaladt előttem sietősen,
 s elfedte sűrű ködnek fátyla.
  
 Szólóban, éjszínű sétatéren,
 a feketére vénült padom
 elhagytam, s lepihentem ernyedten
 a nyirkos levélzetpamlagon.
  
 Félálomba’ láttam visszatérni,
 és levetni a köd-kabátot.
 Jött örök-éjt velem átmulatni,
 s elcsenni ultimate álmom. 
 Zilahi Nono: Reinkarnáltan
  
 Vágytam éjszínű életen át
 szerelemtelen, hiú szívekre,
 úgy áhítva, miként fényárt
 bábból föltámadt éjjeli lepke.
  
 De metamorfizált lényem kínálta
 szerelem ellöki már a húst,
 és ó létem hantját taposva-áldva
 újjáéledek, mint glóriás fétus.
  
 Ha a vádlott INRI jeligét
 majd rám csókolja a világ
 élettelen is halhatatlan lét 
 koronázza
 vétlen csonkjaim diadalát.
  
 Poraimból visszatérten
 Hanyattathatok, mint sáska,
 de a baál-imádó tévelygőknek
 rámutatok
 az igazi Messiásra. 
 Zilahi Nono: Ad infinitum memento mori
 
 Passzív polaritású mélabús szemed
 lagunáján a becsvágy fodrokat nem bőszít,
 s mint fekete ajkú kagyló irizáló gyöngynek
 menedék... éppúgy hangának az izolált kőszírt.
 ....................
 
 Míg én az önkívületbe ejtő csendbe’
 létezésem határait feszegetem.
 Nyakékem a magány szegecses, fojtó nyakörve,
 hordom, - mint tetemvázamon a húsom, - szüntelen.
 
 A nihil sliffere alá rejtem lényem,
 szólóban, perisztaltikusan vonaglok
 és beleringatom magam álmába a végnek…
 áldatlan gúzs e kórság, hogy magam túsza vagyok.
 
 Bús percek közt sínylődve telnek el órák;
 gáttalan posványba abszorbál az idő,
 oly’ átokverte e hitvány, offenzív valóság,
 hogy meghalnom korai, szeretnem viszont késő. 
 Zilahi Nono: Marcangoló prema
 
 Thoraxom már szerelmed hűlt helye,
 bár gyötrő óhaja kísértget, fojt,
 mert megálmodtalak magamnak téged
 a káma áldatlan éjeket olt.
 
 Kerestem,- akár vergődő lepke
 tömény petrichortól kéjittasan,-
 tested, a megérlelődött tölgyem,
 melyben örökbús koporsóm fogan.
 
 Csak úgy szerettél, mint temetetlen
 holtszavút vad keselyű szeretne,
 e gólem-centrikus világképben
 éltető húsomból tort rendezve.
 
 DE
 keserű, áporodott véredbe
 fúltál, mert orv keselyű azélet;
 S én már vágyaim ellen fölvértezve
 szerelmet csak másoknak remélek. 

Vélemény, hozzászólás?