Zilahi Nono: Fantazmagória Ültem egy zimankós téli este a promenád dérlepte padán, s hesszeltem cidriző leveleket a büszke nyírfáknak homlokán. Figyeltem a bütykös gallyak táncát szellő s fuvallat zenéjében, és lestem egy idegen alakját igaz szerelem reményében. S a ködből kilépő ismeretlen arcán virult tavasz zománca; Elhaladt előttem sietősen, s elfedte sűrű ködnek fátyla. Szólóban, éjszínű sétatéren, a feketére vénült padom elhagytam, s lepihentem ernyedten a nyirkos levélzetpamlagon. Félálomba’ láttam visszatérni, és levetni a köd-kabátot. Jött örök-éjt velem átmulatni, s elcsenni ultimate álmom.
Zilahi Nono: Reinkarnáltan Vágytam éjszínű életen át szerelemtelen, hiú szívekre, úgy áhítva, miként fényárt bábból föltámadt éjjeli lepke. De metamorfizált lényem kínálta szerelem ellöki már a húst, és ó létem hantját taposva-áldva újjáéledek, mint glóriás fétus. Ha a vádlott INRI jeligét majd rám csókolja a világ élettelen is halhatatlan lét koronázza vétlen csonkjaim diadalát. Poraimból visszatérten Hanyattathatok, mint sáska, de a baál-imádó tévelygőknek rámutatok az igazi Messiásra.
Zilahi Nono: Ad infinitum memento mori Passzív polaritású mélabús szemed lagunáján a becsvágy fodrokat nem bőszít, s mint fekete ajkú kagyló irizáló gyöngynek menedék... éppúgy hangának az izolált kőszírt. .................... Míg én az önkívületbe ejtő csendbe’ létezésem határait feszegetem. Nyakékem a magány szegecses, fojtó nyakörve, hordom, - mint tetemvázamon a húsom, - szüntelen. A nihil sliffere alá rejtem lényem, szólóban, perisztaltikusan vonaglok és beleringatom magam álmába a végnek… áldatlan gúzs e kórság, hogy magam túsza vagyok. Bús percek közt sínylődve telnek el órák; gáttalan posványba abszorbál az idő, oly’ átokverte e hitvány, offenzív valóság, hogy meghalnom korai, szeretnem viszont késő.
Zilahi Nono: Marcangoló prema Thoraxom már szerelmed hűlt helye, bár gyötrő óhaja kísértget, fojt, mert megálmodtalak magamnak téged a káma áldatlan éjeket olt. Kerestem,- akár vergődő lepke tömény petrichortól kéjittasan,- tested, a megérlelődött tölgyem, melyben örökbús koporsóm fogan. Csak úgy szerettél, mint temetetlen holtszavút vad keselyű szeretne, e gólem-centrikus világképben éltető húsomból tort rendezve. DE keserű, áporodott véredbe fúltál, mert orv keselyű azélet; S én már vágyaim ellen fölvértezve szerelmet csak másoknak remélek.
