Trianon103/36*
Amikor 2015. július 10-én Marthy Elza és Barni beültetett az autójába és elvitt Libánba András bácsihoz, még nem sejtettem, hogy abban a takaros pici kis házikóban s annak „zsebkendőnyi” udvarán életre szóló élmény vár. Egy tiszta tekintetű, időnként gondolataiban el-elrévedő, szűkszavú Ember ült mellettem a lócán, a természet s abban is a gyergyói táj hű barátja, a Gondviselő Isten hűséges híve, a szeretet szelíd és szerény hirdetője. Kérdeztük, egyre faggattuk – szegény, legszívesebben elzárkózott volna ez elől –, mert tudtuk, hogy rövid, tőmondatos válaszaiból az ő megismerésén túl okulni is szeretnénk. Madárcsicsergéssel, patakcsobogással vegyültek egybe szavai s talán épp ettől még tisztábban csengtek, amikor elmondta, hogy az „egyszerű mezítlábas gyermek”, aki volt, „sok jutalmat kapott az élettől”. S ez a jutalom nem más, mint az, hogy alkothatott, mert „a Jóisten adott ehhez lehetőséget és alkalmat”. Nem is mulaszt el hálát adni ezért a Fennvalónak, s amikor erről beszélt, hitének mélysége is kicsengett a szavaiból: „Naponta beszélgetek a Jóistennel. Ha bízunk benne, megsegít. Ha pedig nem bízunk, akkor elveszítjük magunkat” – hangoztatta halkan. Csodaszép volt az a gondolat is, amit az utána jövőknek, az elkövetkező nemzedékeknek üzent: „Szorgalom, igyekezet nélkül nincs sem művészet, sem semmi más. Először is legyen tehát szorgalmas. Bármit csinál, a munkáját tisztességgel és szorgalommal végezze. S ha emellé még hite is van, akkor haladni fog.” Alapvezérelve kell hogy legyen ez minden, az igaz utat kereső és járni vágyó fiatalnak.
Párórányi, a társaságában töltött idő után a gyergyóújfalvi községházán még inkább bizonyosságot nyert előttem, hogy András bácsi az alkotásaival nemcsak gyönyörködtet, de nevel is: egymás tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, a munka megbecsülésére, múltunk ismeretére, hitünk megvallására – mindarra, ami bennünket emberré tesz. Székely magyar, keresztény emberekké.
A tehetség és a bölcsesség a szerénységgel kézen fogva jár, tartja a mondás. Páll András bácsi jó példa volt erre. S aki e sok szép alkotást megfaragó kezének ragaszkodó fogását is megtapasztalhatta, az nemcsak értette, de érezte is András bácsi titkát, ami nem más volt, mint maga a lelke.
Gyermekkor és a fa felfedezése
A gyergyóújfalvi Polgármesteri Hivatal előterét és tanácstermét díszítő mintegy félszáz alkotást, a község templomának oltárát és szószékét, s ki tudja, még hány intézmény és családi otthon ékét és szeretett emlékét jelentő kép, plakett, dombormű és szobor fafaragója, Páll András 1936. február 14-én született Gyergyóújfaluban, Deák Veronika (1912–1952) és Páll István (1906–1987) ötödik gyermekeként. Hatan voltak testvérek a nagycsaládban: Vencel, András, Mária, Irén, László és Vilma. Mélyen vallásos neveltetésben volt részük, a szülők, a nagyszülők egyaránt vallásos emberek voltak, minden vasárnap templomba jártak. Apai nagyapjuk például mindenütt imádkozott, otthon, a mezőn, munka közben, az unokákkal játék közben… és soha nem volt elégedetlen az élettel. Mindez igen nagy hatással volt a cseperedő gyermekekre.
András az elemi iskolát szülőfalujában végezte el. Elmesélése szerint hatodikos volt, amikor tanítás után mindig megállt az iskola mellett lévő asztalosműhely ablaka előtt, és nézte az odabent gyaluló, fűrészelő mestereket. Akkor született meg benne a gondolat, hogy ő is famegmunkáló szeretne lenni. Az elemi iskola elvégzése után el is került az asztalosműhelybe inasnak és vágya szerint asztalos lett.
Tizenhat éves volt, amikor fiatal – negyvenéves – édesanyjuk meghalt. Édesapjukkal és a nagyszülőkkel maradtak; nehéz is volt a csonkán maradt családnak a kicsik nevelése. De szorosan egymás mellé álltak és a Jóisten megsegítette őket.
Az ifjú András, kikerülve az újfalvi asztalosinas-iskola padjából-műhelyéből, az ’50-es években különböző famegmunkáló telepeken szerzett tapasztalatokat az ország több városában, majd a békási vízierőmű építésénél dolgozott.
Nehéz idők jártak akkoriban, és a magyarság, a hit, az igazság mellett kiállók sorsa őt sem kerülte el: 1960 és 1964 között a rendszer politikai rabságba kényszerítette. Az 1964-es általános amnesztia után útja Marosvásárhelyre vezette. Nyomban el is helyezkedett az Építkezési Trösztnél, annak bentlakásán a központi kazánházban volt hőközpont-kezelő. Harminc munkaév után, 1994-ben onnan ment nyugdíjba.
Marosvásárhelyen új életet kezdett. Időközben rájött, hogy a fából mást is lehet faragni, nemcsak bútorokat, és megpróbálkozott a dombormű-faragással. A közelben épülő faipari iskola oktatói is segítették abban, hogy közelebb kerüljön a fafaragó-művészet világához. A szintén közeli bútorgyárból vásárolt kézi vésőket, s rendre elkért egy-egy darabot az út mentén szándékosan kivágott vagy véletlenül kidöntött fák törzséből, gyökeréből, és a megszülető alkotások egyre gyarapodtak. András ugyanis munkaidejének szabad részében is faraghatott, felettesei ezt megengedték neki, sőt kifejezetten örvendtek, amikor látták, hogy mivel foglalkozik, és büszkék voltak a sikereire.
A szaktanács három hónapos képzőjének elvégzése után a fafaragó-művészi szárnyait egyre nagyobb sikerekkel bontogató Páll András bekerült az amatőr képzőművészek közé, barátságot kötött velük, tagja lett a társaságuknak, részt vett a közös tárlatokon. Egyéni kiállítása is volt Vásárhelyen, a nagy szárhegyi író és költő, Bartis Ferenc nyitotta meg, aki akkor ilyennek látta a gyergyóújfalvi művészt: „Arca hol komoly, hol pedig komor, a mosoly mintha nem ismerné őt.”
Páll András négy évvel a Marosvásárhelyre költözése után, 1968-ban kötött házasságot a szászrégeni születésű Bartus Ibolyával, a Jóisten pedig rövidesen megajándékozta őket Jutka lányukkal, majd István fiúkkal.
Jutka lányuk karon ülő volt, amikor Márton Áron püspök, akivel évekkel korábban András bácsinak már volt alkalma találkozni, megáldotta őket. Hazafelé tartottak Marosvásárhelyről Gyergyóújfaluba, és Alfaluba érve látták, hogy hatalmas tömeg állja körül a templomot: éppen bérmálás volt. „Mondtam a feleségemnek, Ibolynak, hogy most itt megállunk és rövid időre csatlakozunk az ünneplőkhöz – emlékezett vissza arra a felejthetetlen napra András bácsi. – A körben álló bérmálkozók jóindulattal helyet adtak nekünk is. Amikor Márton püspök észrevett minket, azokkal a jellegzetes fürkésző szemeivel rám nézett, tekintetünk összetalálkozott. Ekkor a nagy püspök a pásztorbotját odaadta a mellette álló segédkezőjének, s megáldott minket, feleségemet, karon ülő Jutka lányunkat és engem, majd folytatta a bérmálást.”
András bácsi a másik nagy püspökkel, Jakab Antallal is találkozott. Egy volt szárhegyi rabtársa mutatta be őket egymásnak a hatvanas évek közepén. Hosszan elbeszélgettek a nehéz évekről. Jakab püspök nagyon kedves és együttérző volt vele, biztatta őt, erőt öntött belé.
Művészetének kibontakozása
Páll András domborműveinek legtöbbjén a falusi ember gürcölésének egy-egy jellemző pillanata tűnik fel előttünk: a favágó, a kazalt rakó, a juhokat terelő, a malomból a lisztet a vállán hazacipelő, a szőlőt szüretelő és még oly sok alakja, formája a megfeszített gazdálkodó munkának és munkásnak. Azt mondja, a faluban, ha megragadta egy öregemberarc vagy látott valakiket munkavégzés közben, ebből merített. Őket akarta megörökíteni: az itt élő embereket, az életüket, a fáradságukat. „Soha nem kerestem a modern dolgokat; az emberi élet súlyát, nehézségét próbáltam megmagyarázni a faragásaimon” – okolta meg témaválasztását András bácsi. De ott vannak az alkotásain történelmi múltunk és irodalmunk nagyjainak – mint Szent István, Mátyás király, Dózsa György, Kőrösi Csoma Sándor vagy Benedek Elek – portréi is.
S hogy miért éppen a fát választotta művészetének alapanyagául? Erre ő ezt a feleletet adta: „A székely népnek a fél – vagy az egész – kenyere a fa. Sokaknak ez jelentette s jelenti ma is a megélhetését, talán innen ered bennem a fának a szeretete.”
Hárs, bükk, fenyő, juhar, jéger, mahagóni, fűz, s ki tudja, még hányféle fa őrzi vésője nyomát s gyönyörködteti annak szemlélőjét. „Mindegyik fa mondja, hogy mi lesz belőle” – említette meg a művész, s elmesélt egy érdekes példát: a kétszínűvé vált akt esetét.
– A kolozsvári amatőr művészek egyik kiállítására egy női akttal jelentem meg. Nagy talány volt ez a zsűri tagjai és a jelenlévő hivatásos művészek számára, a szobor egyik fele ugyanis világos barna volt, a másik fele pedig bordó-cseresznyeszínű. Mindenki azon tanakodott, hogy vajon mi adja a szobor kétszínűségét. A többségük azon a véleményen volt, hogy a szobrot festettem, mások pedig, hogy két részből összeragasztottam. Ekkor a zsűri bukaresti elnöke levetette az alkotás talpazatát, és az évgyűrű köreinek folytonossága igazolta a fa egységét és különlegességét. Az anyag ugyanis, amiből faragtam, egy ritka különlegessége volt a természetnek: a fűzfa egyik évről a másikra így megváltoztatta a színét. A bukaresti zsűri elnöke szerint ezt a jelenséget az időjárás befolyásolta.
Az alkotások sokszor párhuzamosan készültek, így megesett, hogy egy elkezdett művet csak hónapok múltán fejezett be. „Az ötletek akkor jönnek, ha megpihen az idegrendszer” – mondta. Az ehhez szükséges feltételeket, biztonságot ő a családjától és a munkahelyétől egyaránt megkapta, gyakran jött hát el számára „az olyan pillanat, amikor csinálni kellett”. Ennek eredményét pedig az esztendők során a szakmai ítészek is megannyi díjra érdemesítették Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben, Botoșani-ban és másutt.
Páll András soha nem kereste a hírnevet. Kizárólag azért dolgozott, mert „a Jóisten adott hozzá lehetőséget és alkalmat”. S persze tehetséget is, de ő ezt nem tette hozzá.
Nem kereste az anyagi hasznot sem. Sohasem dolgozott pénzért, inkább ajándékba adta alkotásait. Nemcsak a rokonságot, a barátait örvendeztette meg időnként a munkáival, hanem a szülőfaluját is: 1986-ban Gyergyóújfalunak adományozta azt a huszonnégy alkotást, amelyeket aztán a községháza tanácstermében állítottak ki. (S hogy a gyűjtemény teljes legyen, ehhez 2008-ban a Polgármesteri Hivatal jelképes összegért megvásárolt további huszonkét domborművet, azokat pedig a községháza előterének falain helyezték el.) András bácsi ugyancsak önzetlen hozzáállással tett eleget Hajdó István akkori gyergyóújfalvi plébános felkérésének is és végezte el a templom oltárának, illetve szószékének a díszítését. Az oltáron a tizenkét apostolt karikákban fejezte ki s középen van Jézus, az ambón pedig ugyanilyen, a teljességet, tökéletességet, végtelenséget kifejező körök ábrázolják a Szentháromságot – ezt választotta a művész a díszítés szimbólumául.
Kiállított festő-, grafikus-, keramikus- és más képzőművészekkel, írók fogadták a barátságukba, ő mégis „nagyon alacsonynak érezte magát ezek mellett a nagy tehetségek mellett”. Tudott a kortárs művészekről, érdekelte a munkásságuk, sokat olvasott róluk, de mindig meghúzódott a hátterükben. Pedig lett volna oka arra, hogy ne érezze ilyen „alacsonynak” magát. Egyik kiállításon például Szervátiusz Jenő szobrásznak magyarázni kezdte, hogy mire gondolt, mit akart kifejezni az éppen szemlélt alkotáson, mire Szervátiusz megjegyezte: „András, nem kell semmit mondania, a munkái mesélnek!”
Kedves emlék fűzi a híres műgyűjtő Elekes Vencelhez, az újfalvi iskola névadójához is. András bácsi Huszár Andorné temetésére érkezett haza a szülőfalujába, a temetést követően pedig a szintén Marosvásárhelyen élő Bajkó Márton barátja bemutatta Elekes Vencelnek, elmondván neki azt is, hogy a művész mivel foglalatoskodik, s hogy munkái ez idő tájt éppen Újfaluban vannak kiállítva. Elekes Vencel erre megjegyezte, hogy akkor ő most ezt a kiállítást megnézi. Miután végigszemlélte a tárlatot, az ott elhelyezett emlékkönyvbe a következőket írta: „Egyre büszkébb vagyok arra, hogy Újfaluban születtem, hogy újfalvi vagyok, és hogy megismerhettem Páll Andrást! Elekes Vencel”.
„Szorgalom, igyekezet nélkül nincs sem művészet, sem semmi más. S a tisztességgel, szorgalommal végzett munka mellé hit is kell. Én is naponta beszélgetek a Jóistennel, mert ha bízunk benne, megsegít. Ha pedig nem bízunk, akkor elveszítjük magunkat” – mondta Páll András bácsi. Ezek az egyszerű, de minden egyébnél nagyszerűbb szavak jelentették az ő hitvallását, életfelfogásának és életvitelének fundamentumát.
Az utóbbi években már nem kerültek ki a kezei alól újabb szobrok, domborművek. „Elterelődött az ifjúkor, más célra kell fordítani a gondolatokat” – indokolta ezt, nem titkolva, hogy már a szemeivel is baj van s az ilyen alkotómunkához szükséges türelme is fogytán. De boldogan állapította meg, hogy az az „egyszerű mezítlábas gyermek”, aki volt, „sok jutalmat kapott az élettől”. Mi inkább azt mondjuk: ő adott sok jutalmat nekünk. Ezt írta Bartis Ferenc is 1985-ben a művész gyergyóújfalvi kiállításának megnyitójára küldött üzenetében: „Páll András többel tért haza, mint amennyit annak idején szőttes tarisznyájában magával vitt az útra. Hazahozta Gyergyóújfalunak a székely népballadák világát, a mesék csodálatos hétköznapjait, de elhozta ide Ady Endrét, Dózsa Györgyöt és Eminescut is, akik ugyancsak letelepszenek olykor a szomorúság és az öröm tornácára megbámulni az itteni nép csodateremtő erejét és hörpinteni életvizéből… Igen, e táj zord szépsége, embereinek konok kitartása, az emberi viszonyok tisztasága – mindenki számára erőt kölcsönző forrás. S így Páll András számára is az. Valamivel mégis több: egyben a szeretet tűzhelye is…”
Sohasem tudott elszakadni szeretett szűkebb szülőföldjétől, Gyergyótól. Évtizeddel ezelőtt el is indult Libánba, keresni egy kicsinyke területet. „Akkora legyen, mint a cipő talpa, csak legyen az enyém” – mondta. A parányi udvaron icipici, de nagyon kedves házikó állt, akár a mesében, s benne tavasztól őszig nyugalomra lelt Gyergyóújfalunak s vele a teljes székelységnek „az emberi élet súlyát és nehézségét” fába örökítő fia. „Máma is egyedüli nyugalmam, ha eljöhetek ide a fenyvesek aljába, körülsétálhatok és láthatom a gyermekkori emlékeim helyszíneit” – vallotta be a nyolcvanesztendős Páll András, nem titkolva azt sem, hogy sokat tűnődik az élet nagy kérdésein, a világ aggodalomra okot adó folyásán is.
Utóirat
Szülőföld, fa, véső címmel 2016-ban a rokonság és a szülőfalu teljes közössége jóvoltából tisztelgő életmű-emlékalbum látott napvilágot, amelyet a zsúfolásig megtelt gyergyóújfalvi kultúrotthonban ünnepélyes keretek között Páll András is kézbe vehetett. Az album színes lapjain keresztül közel s távol sokan megismerhették e megbecsülésre méltó életutat és munkásságot, András bácsi pedig még sokáig tanúja lehetett az őt övező tiszteletnek.
Csendes megpihenése életének 86. évében, 2022. november 12-én következett be; örök álmát a marosvásárhelyi nagykórház mögötti Újtemetőben alussza.
Mi pedig örökké hallani fogjuk a Hárfázó lány muzsikáját, a Furulyázó ember melódiáját is, magunkhoz öleljük az Anyát és gyermekét s a Békegalambot is, a Déli harangszót pedig nemcsak meghalljuk, de minden alkalommal válaszolunk is rá a Jóistennek. Úgy, ahogy András bácsi egész életében tette.
Varga Gabriella
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Magyarország százhárom évvel ezelőtt szenvedte el a trianoni döntés következményeit. Több szervezet összefogásával az év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti fejezeteiből merítő és a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert részletekre rámutató, 103 írásból álló gyűjtemény, amely teljes egészében az Életünk újság, az európai magyar katolikusok lapja internetes kiadásában, a www.eletunk.net oldalon lesz elérhető. A projekt vezetője és a cikksorozat szerkesztője: Varga Gabriella.
