Trianon103/44*
„Ne vádoljanak engem, mert véletlenül német nevem van. Buda visszafoglalásakor a török elleni küzdelemben mély sebbel együtt kapta a grófságot az egyik ősöm.” Klebelsberg Kunót (1875–1932) idéztük. Történetünknek ő az egyik főszereplője. Elevenítsük hát fel, hogy a kiemelkedő kultúr- és tudománypolitikus, a Bethlen-kormány legendás vallás- és közoktatásügyi minisztere (1922–1931) a múlt század első felében a magyarság eddigi történetének legnagyobb veszteségéből igyekezett felrázni az országot, segített visszaadni jövőbe vetett hitét. 1923. november 3-án elmondott beszédében így fogalmazott: „Annak a biztos reményemnek adok kifejezést, hogy ma, midőn a legnehezebb időn túlestünk, és a magyar nemzet kálváriaútjának nagyobbik részét már megtette, az előttünk álló rövidebb úton leroskadni nem fogunk, s meglesz az államban és a társadalomban a szükséges erő és áldozatkészség arra, hogy a bennünket megelőzött nagy nemzedékektől átvett kulturális kincseket a jövő nemzedéknek átadhassuk.”
A hazaszeretetről úgy tartotta, az háromféle lehet: szónoki, kesergő és alkotó.
Az ő alkotó hazaszeretetét örök időkig megőrzi a történelem.
Dacára annak, hogy Trianon után az ország a rá kivetett hadisarcot nyögte, az akadémikusból lett miniszter népiskolai programja keretében, a szellemi honvédelem jegyében 1922 és 1931 között az óvodától az egyetemig maradandót alkotott. Irányításával több mint ötezer falusi és tanyasi népiskola, valamint ötszáz óvoda épült, több ezer könyvtár jött létre, sportpályák, uszodák, tornatermek születtek. Megreformálta az alsó és a középiskolai oktatást, bevezetve a reálgimnáziumot; Szegeden, Debrecenben és Pécsett megteremtette a felsőoktatás korszerű műhelyeit. Huszonegy klinika, testnevelési főiskola, kutatóintézetek létrejötte fűződik a nevéhez. Gondoskodott a szegedi fogadalmi templom építésének befejezéséről. A tudósutánpótlás biztosítására ösztöndíjas fiataloknak megszervezte a Collegium Hungaricumokat Európa fővárosaiban (Bécs, Berlin, Róma, Párizs, Zürich). Egyetemen tanított; tudományos munkát végzett… s a sort itt csak megszakítani lehet, befejezni nem. „Mert miből fakadt mindaz, amit tettem? Egy politikai alapmeggyőződésből, abból, hogy mostani helyzetünk javulását, sorsunk jobbra fordulását csak attól várhatjuk, hogy művelődési téren fajsúlyosabbak leszünk, s hogy ezt a világ irányadó nemzetei elismerjék… Küzdjek azért, hogy a nemzet minél szélesebb rétegeit hassa át az a végzetszerű meggyőződés, hogy lenni és művelődni, vagy nem lenni,ez nálunk teljesen egyértelmű!” – hangoztatta a Szegedi Egyetemen 1931. október 5-én.
„Aktív, kulturált, becsületes, vonzó… Ami jót egy emberről el lehet mondani, az Klebelsberg Kunóra mind igaz!” – lelkendezett róla csillogó szemekkel annak idején Búza Barna szobrászművész, akinek alkotó hazaszeretetét ugyancsak megőrzi örök időkig a történelem – s megőrzi a Klebelsberg Kunót övező végtelen tiszteletének tanúbizonyságát is.
2005. június 29-én a Lakiteleki Népfőiskola parkjában Gyulay Endre szeged-csanádi püspök és Lezsák Sándor országgyűlési képviselő leleplezte Klebelsberg Kunó mellszobrát, Búza Barna alkotását. A művész annak idején Budapesten, Százados úti művésztelepi műtermében vallott e sorok írójának arról, miért ajánlotta föl ajándékként ezt a szobrot a Lakiteleki Népfőiskolán belül alapított Klebelsberg Szabadegyetemnek. A továbbiakban a művész szavait idézzük.
– Nem ingyen ajánlottam fel, hiszen óriási ellenszolgáltatást kaptam érte 1928-ban! Úgy is kezdhetném, akár egy mesét: volt egyszer vidéken egy tizenhét éves kis kalaposinas, aki arról ábrándozott, hogy segít az Úristennek, hozzájárul a teremtés munkájához úgy, ahogy a zsoltárban is meg van írva: lantban, hegedűben, cimbalmi zenében… esetleg szobrokban és képekben. Tizenhét évesen beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskola előkészítő tanfolyamára, amelynek az árában a felvételi vizsga is benne foglaltatott. Második legnagyobb pontszámmal fölvettek, ám minthogy még nem voltam tizennyolc éves, s még az érettségi is előttem állt, a főiskola akkori jogászdoktor főtitkára el akart tanácsolni azzal, hogy majd jövőre fölvételizzek újra. Kiabált velem, hogy átvertem az egész társaságot, szemtelenül ideálltam fölvételizni alapfokú képzettséggel, s felvettek ugyan, de a tehetség nem minden, általános műveltség is kell hozzá, tanuljak még egy évig, és jöjjek jövőre újra. Még hogy veszítsek egy évet? Azt nem lehet! Itt a pontszám, engem föl kell venniük – lázadoztam magamban, majd megerősítettem magam lélekben és nem szálltam le a főtitkárról. Szépen kértem: „Főtitkár úr, ne haragudjék, olyan nagy az erőkülönbség köztünk, az ön hatáskörében a főiskola, én ijedt kis nyúl vagyok vidékről, inkább segítsen, mint lebaltázzon…” Addig jártam a sarkába, míg annyira felidegesítettem, hogy egy alkalommal így szólt: „Magát én nem tudom levakarni, jöjjön be az irodámba!”
Bementem. Dúlt-fúlt. Leültetett egy kopott kis asztal mellé, kicsapott az orrom elé egy A4-es papírt, egy mártogatós tollat meg egy tintásüveget, és azt mondta: „Diktálom a címet, a többi a maga dolga. Nagyméltóságú Doktor Gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak, Budapest. Azt ír, amit akar. Megígérem, hogy nem olvasom el, de azt igen, hogy azonnal elküldöm kézi küldönccel a minisztériumba, s életemben először nagy piros betűvel ráírom a miniszter úrnak, hogy sürgős.”
Lekörmöltem szomorú sorsomat – tömörítve egy oldalra ráfért –, az irodaszolga bevitte, én pedig azt hittem, a főtitkár ezzel akar lerázni, mert már annyira a terhére vagyok. Pénzem sem volt már Budapesten maradni, felszálltam hát a következő vonatra, és hazamentem Vésztőre a család nekem szánt kalaposműhelyébe. Néhány nap múlva, alkonyatkor, éppen vacsoráztunk kint a kertben a jó levegőn, és jött a postás, messziről lobogtatva a táviratot: „Pestről jött ám, ez jó távirat lehet!” Ez állt benne: „Hétfőn reggel kilenckor beiratkozásra várom, dr. Ferenczy.”
Amikor megérkeztem, egészen más fogadtatásban volt részem. Hellyel kínáltak, s felolvasták Klebelsberg miniszter úr levelét, amiben ez állt: „A jelölt beiratkozásához hozzájárulok, de ebből precedenst a jövőre nézve nem csinálunk. Kötelezem a főiskolát, hogy a jelölt tanulmányi előmeneteléről negyedévenként jelentést küldjön, a jelöltet pedig arra kötelezem, hogy a főiskolai évei alatt a gimnáziumi érettségi és a négy polgári közötti különbséget humántárgyakból magánvizsgákon tegye le. Erről szintén jelentést kérek.” Klebelsberg Kunó vette a fáradtságot és egy kis senkinek az ügyében levelet írt a rektori tanácsnak…
Ezt köszönhetem Klebelsberg Kunónak: hogy segítségemre volt a legnehezebb első lépéseimben. Nagyszerű nagyvonalúsággal és ráérzéssel engedélyezte a beiratkozásomat. Másodévben már nem kért jelentést az előrehaladásomról. 1932-ben halt meg. Feleségének örökül hagyta, hogy engem tartson látókörében, s ha lehet, időnként hívjon meg. Férje halála után a kegyelmes asszony több ízben meghívott teára. Életemben ott láttam a legnagyobb magyar magánkönyvtárat, mert amerre néztem a pesthidegkúti Klebelsberg-villában, jelképesen szólva, még a plafonon is könyv volt!
Máig úgy tisztelem, mint valamiféle modern félistent. Mindent neki köszönhetek! Amikor Lezsák Sándor 2004-ben a nemzetközi képzőművészeti alkotótábor megnyitóján bemutatta a Lakiteleki Népfőiskolát, alapelveivel és működési módszereivel együtt, megismertette azt a nagyon-nagyon jeles munkát, amit végez – s amiről azt hiszem, valóban egyedülálló, nemigen van, aki a tényleges egyetemes magyar kultúrának annyira próbál gazdája lenni, mint ő a Népfőiskolával –, s amikor a hatalmas parkot végigsétáltuk, Lezsák Sándor megjegyezte: itt vannak a legnagyobb magyarok, csak éppen Klebelsberg Kunó szobra hiányzik. Ez kapóra jött nekem. Nem ajándékban ajánlottam fel a szobrot, hiszen én ezért nagyon sokat kaptam. Mindent, ami az életemben pozitív és jó volt, Klebelsberg Kunó személyes segítségének köszönhetem. Hozzáfogtam és a Bálint unokám segítségével megszerzett fotók alapján elkészítettem a Klebelsberg-mellszobrot, már bizonyos kötelmekkel, mert méreteiben a többi fölállított szoborhoz hasonlónak kellett lennie. Ráadásul központi helyre került, a tengelye lett az egész mellszoborcsoport-rendszernek…
Búza Barna Klebelsberg-alkotását 2009-ben Pesthidegkúton és 2010-ben Budakalászon is felállították, így azok immár ott is emlékeztetik a szemlélőt: ha a Lenni és művelődni, vagy nem lenni? kérdésre megtalálja és a gyakorlatban is sikeresen alkalmazza a helyes feleletet, akkor elmondhatja: azon az úton jár, amelyen Klebelsberg Kunó Magyarországot 1922-ben elindította.
Varga Gabriella
***
Búza Barna
Vésztőn született 1910. december 30-án. 1918-tól a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán Sidló Ferenc és Szentgyörgyi István tanítványa volt, s tanulmányai során elnyerte a Ferenczy István-díjat, a Székesfővárosi és a Balló Ede-díjat, majd Rómában volt ösztöndíjas. A második világháború éveiben büntetőtáborba került, majd a háború után részt vett a Képzőművészeti Alap megszervezésében. Újra alkotni kezdett, ebben az időben rekonstruálta a Budavári Mátyás-templom előtti téren álló Szentháromság-szobrot. Az ország településein sok köztéri szobra áll, köztük Kisvárdán és Berettyóújfaluban Rákóczi Ferenc mellszobra, Battonyán az 1891. évi agrárzendülés emlékműve, Mikes Kelemen, Petőfi Sándor és Molnár C. Pál mellszobra, Sarkadon a második világháború emlékműveként az övéit hazaváró asszony ülő alakja. Az ezredforduló nyarán avatták fel a budapesti Kálvin téren a másfél alaknyi Kálvin János szobrát. Számos síremléket, kisplasztikát, több mint száz érmet alkotott. Sarkad város és Józsefváros díszpolgára, a Magyar Kultúra Lovagja volt, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével, a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével és 2008-ban a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével tüntették ki. Haláláig aktívan dolgozott, a Százados Úti Művésztelep egyik meghatározó alakja volt. A lakiteleki Nemzeti Panteonban Gróf Klebelsberg Kuno iskolaépítőről és Vass Lajos, a Nemzet Karnagyáról készült mellszobra látható. Búza Barna 2010. október 16-án hunyt el Budapesten. (Forrás: Lakiteleki Népfőiskola)
***
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
