„Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam
és a fejem, az is csak egy adat…”
(Kosztolányi Dezső: Beírtak engem mindenféle Könyvbe)
Már hónapok óta ezzel a verstöredékkel aludtam el, ám a befejezősorokat soha nem gondoltam végig, mert két kisgyermekemet kellett meg- és átmentenem a menekülés útvesztőin. Értük nem törhetett derékba még a menekülttábor fogságában sem a hit, hogy ha Isten kimentett a ceauşescui pokol – azidőtájt még csak félig ismert – bugyraiból, akkor majd valamilyen módon átsegít a Nagyvizen is, egyszóval, férfiasan kellett állnom a sarat. Ausztria közölte már, hogy nem ad menedékjogot, a tengerentúli országok pedig nem válaszoltak kérelmeinkre. Még állt a berlini fal, még… És egy este, miután kis alkalmi munkámból hazaérkeztem, a gyermekeim azzal fogadtak, hogy a szomszéd panzióból szóltak: kerestek otthonról, üzenet vár rám.
Rohantunk is át, hadd lássuk, miről van szó.
Paulovics László és utastársa keresett. Romániából, tudtam meg. Útban Németország felé vállalták a kerülőt Edlitz irányába, hogy egy könyvet adjanak át nekem. De mivel még hosszú út állt előttük, nem várhatták meg a személyes találkozást. 1988 eleje lehetett.
Ezzel a gesztussal Paulovics László egyszerre mintha kisegített volna a kilátástalanság alagútjából: ő már a szabadon választott cél felé vezette kocsiját, nem visszafelé… És már akkor végleg eltűnt a történelem forgatagában, soha nem adatott meg a kézfogás lehetősége számunkra. Honnan tudhattam volna, hogy végül Szentendréről öleli karjába a Megváltó?…
Személyesen azelőtt sem találkoztunk, de évekig a kisgrafikák iránti szenvedélyem alakított ki egyfajta kapcsolatot közöttünk.
Virág helyett ezekkel a személyre szóló kegyeleti alkotásokkal búcsúzom Tőle – a sokoldalú Művésztől, aki Szatmárnémetiből indulva műveivel vitte-hozta a világ tájaira a Szép, a Jó, a Tisztesség üzenetét:
„Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és holmályon át…
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.”
(Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat)
Béke poraira!
Dancs Rózsa
A Szatmári Friss Újság 2024. november 22-i számában az alábbi nekrológ jelent meg:
Elhunyt Paulovics László, Szatmárnémeti díszpolgára
Paulovics Lászlótól búcsúzik Szatmárnémeti közössége. A kiváló festőművész, grafikus, díszlettervező a város díszpolgára, a Harag György Társulat örökös tagja volt.
„Megrendüléssel értesültünk Paulovics László, a szatmárnémeti születésű, évtizedekig Németországban élő, majd Szentendrén megtelepedett festő- és grafikusművész, díszlettervező haláláról. Szülővárosa művészeti életének meghatározó személyisége volt, a szatmárnémeti önkormányzat 2015-ben díszpolgári címmel tüntette ki. Nyugodjon békében! Őszinte részvétünk a gyászoló családnak!” – búcsúzik közösségi oldalán közzétett bejegyzésében Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatala és Kereskényi Gábor polgármester.
Paulovics László festőművész, grafikus, díszlettervező Szatmárnémetiben született 1937. augusztus 15-én, 1955-ben a nagybányai Művészeti Középiskolában kezdte meg képzőművészeti tanulmányait. Főiskolás volt, amikor Harag György, a szatmárnémeti társulat főrendező-igazgatója megbízta színházi plakátok elkészítésével, melynek kapcsán érdeklődése a színházművészet felé fordult. A főiskolát követően először Nagybányára került mint a városi múzeum munkatársa, ahol többnyire kiállítások szervezésével foglalkozott. Innen a nagybányai színházhoz került tervezőnek, de ezzel párhuzamosan a szatmári színháznál is vállalt munkát, külsősként. Hivatalosan 1964-ben került a Szatmári Állami Magyar Színházhoz, miután engedélyezték a színház számára, hogy tervezőként alkalmazza a fiatal művészt. A színháznál több mint húsz esztendőn keresztül dolgozott, ahol nyolcvankét díszlet- és több mint ötven jelmeztervét láthatta a közönség estéről estére és számtalan színházi plakátot, műsorfüzetet tervezett.
A Román Kommunista Párt utasítására – az akkor még magyar többségű területen – létrehozott első állandó szatmárnémeti román társulat megjelenésével a Szatmári Állami Magyar Színház elnevezést megszüntették, helyette 1968-tól az Északi Színház vált hivatalos névvé. Így lett a Szatmári Állami Magyar Színház, majd a Szatmárnémeti Északi Színház díszlet- és jelmeztervezőjévé.
A színházon belül is beindult az ellehetetlenítés, a magyar szó, a magyar kultúra visszaszorítása, amely az 1970-es évek végétől erősödött fel – a színpad kiüresedett a szó rossz értelmében. Paulovics egy ideig tolerálta az állandósuló konfliktusokat, majd elhagyta nemcsak a színházát, hanem szülőhazáját és egyben a színház világát is. 1984 decemberében készítette utolsó díszletét Szatmárnémetiben.
1985 nyarán távozott Romániából Németországba, először Münchenbe, majd a dél-vesztfáliai kisvárosba, Iserlohnba ment családjával. Ettől kezdve elsősorban a képzőművészet töltötte ki az életét, és megfordult a világ különböző részein, láthatták alkotásait Chilében, Brazíliában, Olaszországban, Spanyolországban, Hollandiában és természetesen Magyarországon és Németországban is. Több mint kétezer alkotását magángyűjtemények és múzeumok őrzik szerte a világon.