Budapesten a Műcsarnokban 2024. február 15-én megnyílt a Szervátiusz Jenő-díjas képzőművészek kiállítása, amely a 120 évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő és a 20 éves Szervátiusz Alapítvány előtt is tiszteleg. A tárlatot Szervátiusz Klára elnök nyitotta meg, aki kurátora is a kiállításnak. Az alábbiakban az ő beszédét olvashatjuk, és néhány fényképfelvételt is megszemlélhetünk a megnyitóról, amelynek második részében két világhírű muzsikus: Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész, valamint Kardos Mária működött közre. A kiállítás március 24-ig látogatható.
Szervátiusz Klára kiállításmegnyitó beszéde
„Nem igaz, hogy a korszerűnek kikiáltott igénytelenség korszerű, és azoknak sincs igazuk, akik a nem-ragyogást próbálják hitelesíteni.” Szécsi Margit szavaival kívánok jó estét és szeretettel köszöntök mindenkit! Mindenkit, de elsősorban a művészeket, akiknek ünneplésére szerveződött e kiállítás. Hálás köszönettel emlékezem és emlékeztetek a magyar képzőművészet ikertornyaira: Szervátiusz Jenőre és Szervátiusz Tiborra, akik nélkül most nem lennénk itt. Róluk és a kiállító művészekről részleteket a katalógusban és az alapítvány YouTube-csatornáján, honlapján találnak majd.
Nagy szeretettel üdvözlöm a kiállító művészeket a Kárpát-medence minden tájáról, és a hozzátartozóikat. Köszönöm, hogy hűségesek vagytok a művészethez, a nemzethez, a szűkebb pátriához, hogy vállaljátok népünk sorsát, s hogy világító lámpásként adtok útmutatást az elszakított területek magyarságának és az anyaországnak. Útmutatást, erőt és örömöt.
Szeretettel köszöntöm Kiss János világhírű balettművészt, a Magyar Művészeti Akadémia alelnökét, és köszönöm bátorító segítségét, védnökségét. Aminthogy Kövér Lászlónak és Veress László kabinetfőnöknek is köszönöm a támogatásokat.
Előreveszem a hálaadást, hogy majd az ihletett művészethez méltó himnikus szólamokkal zárjuk a megnyitót.
A huszadik század elején – megunván az akadémikus kötöttségeket, előírásokat – kísérletbe fogtak a művészek. Az avantgárd vagy modernista jelzőkkel illetett törekvések friss szellőket hoztak a művészet állott levegőjű szalonjaiba. Ma már alig hisszük el, hogy a múlt századelőn nagy vihart kavart törekvéseknek az ajándéka például az impresszionista Renoir, a mi Csontvárynk vagy a szürrealista Chagall csodálatos művei.
És ennek köszönhető a nemzeti avantgárdnak nevezhető Szervátiusz Tibor művészete is.
A kísérletezés a második világháború utáni évtizedekben új irányt vett, mondhatnám: gellert kapott. Az elhajlott számtalan izmus rombolóvá vált, a kísérletet a direktíva váltotta fel. Lassan lebontotta a mesterségbeli tudást, az ihlet, képzelet, fantázia, idea helyét a mohó galériások utasítása váltotta fel, s a nonfiguratívnak nevezettek többsége a sötét, pusztító, mammonhívő materialisták szolgája lett. Miközben igyekezett minden más művészeti irányzatot kiszorítani, amint ez a politikai életben is megnyilvánult s megnyilvánul.
Így értünk el oda, amikor üres vásznakat akasztanak a falra legfeljebb egy-két ecsetvonással, s a média szerint olyan művészek lettek, akik egymillió dolláros képeket festenek például.
No, itt kell felkiáltanunk: meztelen a császár! És átlépni az ásító unalmon, amellyel évtizedek óta megtöltik a galériákat.
A művészet mindig az embert, a humánumot szolgálta, ám manapság elfordult ettől és valósággal felkészít az erőszakra, a háborúra – mondta Szervátiusz Tibor egy interjúban.
Az ő ars poeticájával folytatom: „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem… Puszta formát létrehozni nem elég. Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez illő formát.”
A Nobel-díjas indiai költő, Tagore szerint: „Ihlet nélkül hiába rajzolunk, festünk, zenélünk, csak a külső formát ragadjuk meg, azt utánozzuk értelem nélkül.”
Ha az egér oroszlánnak képzeli magát, csak nevetségessé válik. Ha az ember Istennek, megaláztatik.
Ám az ihletett művészet sokezer szirmú lótuszvirágja érintetlenül ragyog s felfelé törekszik a Mindenhatóhoz.
Az a jó kiállítás, jó koncert, táncjáték – szerintem –, amelyről erősebb lélekkel, örömmel telt szívvel távozik a néző, abban a hitben, hogy az élet mégis szép, s a boldogságnak millió lehetősége van, a káosz pedig mindig átrendeződik isteni renddé.
Remélem, e tárlat megadja majd ezt a nézőknek.
S most zárásként fogadják háromrétegű himnuszunkat a művészethez, a kiállítás lelkének megidézéseként. Autentikus magyar népzene, misztikus keleti bölcselet Germanus Gyula és Hajnóczy Rózsa fordításában és klasszikus zongoraszóló füzére következik: Sipos Mihály, Kardos Mária, Fülei Balázs és jómagam előadásában.
Ha tetszett, a végén, az utolsó zongoraszó elhangzása után tapsoljanak, utána már csak a művek beszéljenek a termekben.
Van keblünkben egy szent vágy fölfelé, hogy
egy Tisztábbnak, Különbnek, Végtelennek
hálából önként hódoljunk meg és ott
keressük titkát a nagy Névtelennek.
E vágy, vagy ha úgy akarjuk: a szerelem alkot mindent a világon. Isten szerelmes vágyódásában teremtette a mindenséget a porból. A művész az alaktalan anyagból, agyagból a szerelem ihletével, a szerelem gyötrelmével alkotja műveit.
Az anyag, a látható matéria állandóan változik. A porból virág, állat, ember egyformán keletkezik s egyformán múlik el. A szerelem azonban örök. A szerelem az egyetlen valóság.
A valóság nem az anyag, hanem a fantázia, a képzelet, az álom. Álomból teremti a zenész csodálatos dallamait, amelyek ujjongásra és sírásra indítanak. A festő a piszkos festékekből olyan képet alkot, amelyben benne van az ég mosolya, a tó ragyogása, az éj titokzatossága és a tündöklő napsugár. A mindenséget átható szerelem ragyog felénk a képről.
A szobrász a durva anyagból-agyagból élő alakot farag, gyúr. De nem az anyag él benne, hanem a végtelen fantázia, ami a lélek maga. Ugyanabból az anyagból akár korsót, tűzhelyet formálhatott volna, de a művész szerelmes ihlete az örök formában teremtett életet.
Az ideák világa az örök valóság.
A szerelem illatozik a virágban, visszhangzik a bogarak zümmögésében, a hold sugarán halk muzsikát penget és múlandó testünkben megajándékoz az örökléttel.
Keressük a szerelmet a szellő fuvallatában, az éjszaka csillagaiban, a tengerben, a lankás hegyoldalakban, az erdőkben, a végtelen rónákban, és meg fogjuk találni Istent, mert Isten él a szerelemben.
Ő a mi szerelmünk minden szépben, jóban, a vele való egyesülés mámorában van az örök élet.
Karunkat tárjuk ki az ég felé, hogy imádjuk a mindenható szerelmet, amely betölti a világot.
Szöveg és képek forrása: Szervátiusz Alapítvány