Trianon103/87*
Horthy Nándor (1928–2022) sziklaember volt. Nagybetűs Ember volt, aki bár évtizedeken keresztül elfogadni látszott az akadályokat, mindig megkereste és megtalálta nemcsak a túlélés, hanem az önmegvalósítás lehetőségeit is. Alkotott, teremtett, és ezzel mi – családja, barátai, a szépség, a jóság, az igazság szerelmesei – lettünk gazdagabbak.
A Horthy-műterem két festő életművét mutatja be: az asszonyét és a férjét. Két ellentétes stílusvilággal találkozunk itt – közös jellemzőjük a szépség megörökítése. A pillanatok hangulata ragadja meg a nézőt akármelyik olajfestményre tekint. Azt hihetnénk, hogy Horthy Nándorék csak a szépet látják meg maguk körül, nem is figyelnek másra, csak az élet ritmusából fakadó harmóniára. Van a gyűjteményben azonban egy kép, amely történelem. Amelyik véres és elevenünkbe maró emlék. A sötét tónusú háttérből a fény fekete tankot villant fel, virágvázává kiképzett ágyúgolyóhüvelyből egy piros bogyókkal megrakott levéltelen faág hajlik ki. 1956 valamelyik évfordulójára készült festmény ez. Számomra a kompozíció a reménytelenül kihullatott magyar vért jelképezi az utó-, illetőleg a jelenkor fájdalmas mementóját: még mindig fenyeget a fekete tankok fekete világa, még mindig csöpöghet a drága vér. Időtlen figyelmeztetés… Ez a munka lenyűgöz, nehezen mozdulok előle… (Örök hála, hogy később nekem ajándékozta e művét a Mester.)
Hogy ki is Horthy Nándor, a kanadai magyar festő, honnan indult és hová jutott? Erre tőle kapunk választ: „Noha több festőtanfolyamot végeztem, önmagam megítélése szerint mégiscsak önképzett festőnek tartom magam.” Maga a történelem tette próbára a Kőszegen született Horthyt már kisgyermekkorától. „Átkos nevet örökölt.” Ehhez még hozzájárult az édesapa foglalkozása is, aki a Magyar Királyi Csendőrségben szolgált negyedévszázadon keresztül, alezredesi rangban érve meg a második világháború végét. A „felszabadulás” után a család sorsa a kitelepítés, a megalázások, hányattatások egész sora, a szegénység, a mélynyomor.
1951-ben szállították őket kényszerlakhelyre, Kondoros községbe, ahol egyetlen szobában hét személynek kellett meghúznia magát. „Állandó rendőri felügyelet mellett élve a falut nem hagyhattuk el. A nyomor, az éhezés volt az osztályrészünk mintegy két és fél évig”, emlékezett vissza azokra az esztendőkre. „Addig fokozták a terrort, a nép nyomorgatását, hogy az elégedetlenség miatt 1956-ban forradalom tört ki. Még ma is emlékszünk a dicsőséges magyar forradalom részleteire, amikor néhány napig a szent forradalom, a legtisztább forradalom, ami a történelemben valaha lezajlott, győzedelmeskedett”, mondta. A szovjet tankok azonban minden reményt eltapostak. A menekülő tömegekkel együtt a Horthy-család is elhagyta az országot, bízva abban, hogy szabad földön emberséges életkörülményeket tudnak majd teremteni gyermekeiknek. Éva lányuk ekkor hétéves volt.
A Ritával áldott állapotban levő Horthyné, Éva a férjével határozottan, bátran vágott neki az ismeretlennek, mert a maguk mögött hagyott nyomort, meghurcoltatást, internálótábort, munkaszolgálatot, állandó megszégyenítést már ismerte. Le Havre-ban szálltak hajóra és kilenc nap múlva Quebec kikötőjében léptek Kanada földjére. Megérkezésük után hihetetlen szorgalommal álltak neki az új élet megteremtésének, és önerőből felépítették azt a világot, amelyben jól érezték magukat. „Ha nagyon akarunk valamit és azért minden lehetőt megteszünk, akkor az sikerülni is fog”, summázta élettapasztalatát Nándor. „Feleségemmel együtt sok-sok örömet szereztünk festményeinkkel másoknak, és egy becsületes megélhetési formát tudtunk biztosítani magunknak”, utalt Horthy Nándor a tulajdonképpeni hivatására.
Hogyan lett éppen a festészet a családi egzisztencia biztosítéka? Mind a feleség, mind a férj művészi hajlamokkal született. Éva a festészettel már korábban is kacérkodott, Nándor zenélt, plakátokat festett, grafikázott. Aztán egy véletlen folytán kanadai mecénásra bukkanva, Horthy Nándornénak sikerült minden képét hosszú távon is eladnia, ami lehetővé tette számára, hogy családja mellett csak a művészetének éljen. A férje később csatlakozott a tájképfestéshez – más stílusban, de ugyanolyan sikeresen. Művészetükkel megalapozták a családi hagyományt – mindkét lányuk hivatásos, sikeres képzőművész.
A szabadság színe – Élettöredék című önéletrajzi visszaemlékezéseit azzal indítja, hogy belehelyezi magát abba a korba, amely – egyetlen fejezetben – előrevetíti milliók megnyomorításának okait: „A második világháború után szülőhazám, Magyarország szovjet megszállás alá került…” Köztük ő maga és családja is. „Mivel édesapám a Magyar Királyi Csendőrségben szolgált… a háború végén alezredesi rangban volt, a mi családunk is a likvidálandók közé került. Apámat hosszú időre internálták, nyugdíjat pedig élete végéig nem kapott. De vörös posztó volt a kommunisták szemében a nevünk is. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a családi nevével születve azt jelentette, hogy az új rendszer műveletlen, buta kiskirályai rokonságot feltételeztek közöttünk, és ezért minduntalan a legdurvább módon bántak el velünk… Így 1951-ben Budapest területéről kitelepítettek bennünket a többi tizenháromezer személlyel együtt. Az Alföld különböző falvaiban jelöltek ki kényszerlakhelyet számunkra, olyan parasztcsaládok nyakára kényszerítve, akiket ezzel szintén büntettek… Nálunk 1951 júniusában jelent meg a rendőrség azzal a paranccsal, hogy másnap hajnalban szállítsanak el bennünket Kondoros községbe. Fejenként 50 kg személyes holmit vihettünk magunkkal. Kényszerlakhelyünk egyetlen szoba lett, amelyben hét személynek kellett nyomorognia. Az egyetlen szobába bezsúfolva élt édesanyám, apám, két bátyám, a feleségem, Éva, 16 hónapos kislányunk és én… Állandó rendőri felügyelet alatt tartottak, a falut nem hagyhattuk el. A nyomor és az éhezés már-már elviselhetetlen volt egy idő után…” (1.13 – 14. oldal).
„1956 októberében… néhány nap alatt a szent forradalom, a történelem legtisztább forradalma győzedelmeskedett… A forradalom elveszett… Ekkor határoztuk el a feleségemmel, hogy nem vállaljuk tovább a szenvedést…, hanem mi is kivándorlunk. Abban reménykedtünk, hogy majd egy szabad országban… új életet kezdve békés és nyugodt körülmények között nevelhetjük fel gyermekeinket… Hiszem azóta is, hogy azért sikerült nekünk is a göröngyös úton célba érnünk, mert bíztunk magunkban…” (15–16. oldal).
A szabadság nem adta ingyen magát, küzdeni, vergődni kellett érte és vele, de – ahogy Horthy Nándor megfogalmazta – „bíztunk magunkban”.
Hogyan lett éppen a festészet a családi egzisztencia biztosítéka? „Az ember művészetet teremtett magának, a hasznossági elv mellett egy olyan csodálatos varázserejű játékszert, amely az élet brutális erejű valóságában rányitja szemünk a szeretet, a szánalom, a megértés, szóval az igazi testvériség még nagyobb csodájára… az örök jóban és szépben való egyesülésre” (Nagy Albert erdélyi festőművész). Horthy Nándor ars poeticája pedig így hangzik: „Őszintén hiszem, hogy a művészet a világ visszfénye és csak a művész képes a világ üzenetét a nézőnek közvetíteni…”
Van a gyűjteményben azonban két olyan kép is, amely történelem. Az egyik a már említett sötét tónusú háttérből előbukkanó fekete tank, a virágvázává kiképzett ágyúgolyóhüvelyből vérbogyókat hullató levéltelen faág, 1956 valamelyik évfordulójára készült. A másik nagy kép a Magyar Szent Korona, amelynek ihletője Magyarország Alaptörvényének az elfogadása volt. Ez a festménye a budapesti Sándor Palota falát díszíti, amelyet a Művész ünnepélyes keretek között személyesen adhatott át a Torontóba látogató Áder János magyar köztársasági elnöknek.
Horthy Nándor és Majthényi Barbara művésszel együtt alapították és évekig vezették a Kanadai Magyar Művészegyesületet (HUVAC).
2022. június végén kelt búcsúlevelében ezt írta: „…Engedjétek meg, hogy elmondjam, nyugodt lelkiismerettel hagyom itt ezt a világot, és úgy érzem, hogy a rám bízott feladatokat becsületesen és majd’ mindig legjobb tudásom, rátermettségem alapján végeztem el. Hálás köszönettel tartozom családom minden tagjának, amiért szeretetükkel és segítségükkel végigkísértek a néha bizony göröngyös, de hosszú utamon. Kanadának, második hazámnak, ugyancsak sok köszönettel tartozom. Panaszra nem lehet okom, hiszen 94 évig jó erőben és úgy érzem, hogy könnyedén és családommal egész jó körülmények között éltem le hosszú életemet…”
Isten áldja emlékét!
Dancs Rózsa
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
