Trianon103/3*
Minden bizonnyal feleslegesnek ítéli majd a Kedves Olvasó ezt a címadást, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Petőfi Sándor minket, Nánásiakat nem tüntetett ki figyelmével. Talán mert nem volt erre barátja. Pedig rótta az országot széltében, hosszában. Baráttól barátig. Leginkább gyalogosan.
Vonattal legfeljebb Szolnokig jöhetett volna, hiszen abban az időben a hajdúk földjére nem vezetett még vaspálya, amelyen a vasparipa, azaz a gőzös beroboghatott volna például Hajdúnánásra is. Ment viszont Debrecenbe. Legalább tucatszor, pedig odáig sem ért még el a vasút.
Valószínűleg szívesen látták volna itt is az akkori nánásiak, meg látnivaló is akadt volna bőven. Az ügyes kezű nánási leányok megajándékozták volna egy szalmakalappal, ha már a tűző napon az országút porát tapossa. Talán a nyaka is beléfájdult volna feltekinteni a sugártoronyra, aljától az eget érő csillagig. Mert bizony messzire látszott a pusztában, s ezüstszavú ércharangjai vendéghívogatóan zengték be a tágas határt. Csak hát Szolnok felől, vagy éppen Felvidék irányából jövet nem hallhatta és nem is láthatta a mi csodáinkat Petőfi. Pedig ha látta volna a pusztán legelésző, több ezerre menő villásszarvú magyar marháinkat is, bizonyára tolla hegyére vette volna azokat. Meg a gyönyörűséges rónaságot, a Hortobággyal ölelkező Rétet, ahol a Tiszának árja olykor tengerként hullámzott, hiszen a „földnek legjámborabb folyóját” mégnem zabolázták meg Széchenyiék.
Hej, ha láthatta volna, amint a lemenő Nap bukdácsolgatott a tavaszi árvíznek habjain (hullámain), bizonyosan rímbe szedte volna élményeit…
Aztán elzúgott a szabadságharc, amely örökre elragadta őt is. Soha nem barangolt többé magyar földön. Sem gyalog, sem kóberes (ekhós) szekéren. És Nánás is megbékélt a hiányával. Maradt Kossuth, akit még életében, 1889-ben díszpolgárrá választottak. Petőfinek pedig juttattak egy utcanevet.
Történt, hogy a millennium lázában lábra kelt nemzeti buzgalom itt is meg kívánta mutatni erejét, amelynek nyomán nemzetünk nagyjairól utcákat neveztek el. Olyan közterületeknek adtak nevet, amelyek addig hivatalosan névtelenek voltak. Pedig volt közszájon forgó nevük. Nagyon régóta. Annak az utcának is, amely a Régi Alsó Temető irányába vezetett. Ez volt a Temető utca, amely a gyászolók, a temetőbe igyekvők utcája volt. 1899-ben aztán megkapta a lánglelkű Petőfi Sándor nevét. Azért, mert ekkorra bekebelezte már alakját a politika. A többiek meg Gábor Áron, Batthyány, Wesselényi, Thököly, Kölcsey, Perczel, Dobó István, Széchenyi, Vasvári Pál, Jókai és természetesen Kossuth nevét vették fel. A Piac tér 1892 óta Kossuth Lajos nevét viselte már, s 1904-ben szobrot is állítottak neki. A róla elnevezett tér közepére. Az avatási ünnepségen pedig ott voltak azok az egykori honvédek is, akik közül néhányan látták Petőfit. Vagy hallottak felőle. És sírig vallották, hogy Segesvár alatt, a csatatér közelében esett el. Ezt azonban nem látta közülük senki.
A XX. század első felében a nemzet hőse, Petőfi Sándor alakját magukba ölelték a tankönyvek és az 1927-ben nemzeti ünneppé nyilvánított március 15-ei ünnepségek. De nem elsősorban a költő Petőfit, hanem a kultusz által teremtett személyt. Azok a leányok pedig, akik ezen a napon születtek, honleányokká, a nemzet büszkeségeivé váltak. Köztük az én anyai nagymamám is.
Petőfi halálának 100. évfordulójára a nagypolitika, a kommunista hatalom is rátenyerelt forradalmiságára. 1948-ban, a népinek nevezett demokrácia hajnalán, az 1848-as forradalmi események centenáriumára készült az ország. Az egyre terebélyesedő kommunista eszmeiség Ady és József Attila mellett a „világpolgárságért küzdő” Petőfiben látta megtestesülni a „népi demokrácia eszményét”. Abban a Petőfi Sándorban, akinek emléke ott fénylett minden magyar lelkében. Ezért is szemelte ki a hivatalos politika éppen őt, hogy aztán „sematikus realista”, azaz sablonos, eszményített szobormásaival telehintsék az ország köztereit. Elszántnak, lendületesnek, a népi demokráciáért lelkesülőnek kellett lenniük ezeknek az alkotásoknak. Nem a költőt, hanem ismét harcos szellemiségét kellett eszményíteni. Csak most másként.
Ebben az időben az ország sorsa a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett Magyar Kommunista Párt (MKP) – 1948 nyarától pedig az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) – kezében volt. Természetes hát, hogy központi sugallatra, a „dolgozó nép nevében” e párt helyi szervezetei Petőfi-szobrok állítását kezdeményezték. Ez volt a „népakarat”.
Köztéri alkotások készítésére leginkább olyan művészek jöhettek szóba, akikkel a felettük hatalmat gyakorló Magyar Művészeti Tanács egyetértett. Sok település „kívánt” szobrot állítani Petőfinek, több esetben a már említett, kommunisták vezérelte „népakarat által”. Természetesen Hajdúnánás is.
1948 őszén egy budapesti művész, Laborcz Ferenc (1908–1971) kétszeres méretű büsztjének (fejszobrának) kerestek lázas igyekezettel helyet a város főterén. Az MDP által létrehozott szoborbizottságnak tagja volt egy fiatal középiskolai tanár, a helybéli születésű Masits László (1921–2017) is, aki Képzőművészeti Főiskolai tanulmányai alatt közelebbi kapcsolatba került Laborcz Ferenccel, mégpedig tanítómesterük, Szőnyi István által. Ő javasolta a pesti mester szobrát a város számára. Nos, a műalkotás körüli ügyek intézésével őt bízták meg, s munkáját kiválóan el is végezte. Budapestről egy teherautón, 1948 novemberében, igencsak viszontagságos utazással haza is szállította a szobrot, amelyet aztán 1949. március 15-én avattak fel hatalmas csinnadrattával a vörös színbe öltöztetett főtéren.
Nem az ő hibája, hogy a fejszobor végül nem kapott méltó talapzatot. A járásbíróság előtt álló, 1934-ben felavatott Országzászló talapzatára helyezték. Ez a megoldás, amellyel politikailag felülírtak egy nemzeti eszmeiséget hordozó alkotást, a baloldali fordulat következménye volt. A kommunista ideológia eszközévé formált műalkotás ezen a talapzaton pihent ötvenhét éven át. Előtte zajlottak a három tavasz ifjúsági mozgalmi ünnepei a kisdobos, úttörő és KISZ-es avatásokkal. 2006-ban aztán elbontották az egykori Országzászló maradékát is, amely tehát szobortalapzat volt. Petőfi szobrát száműzték a város központjából. A könyvtár előtt találtak számára új helyet. Ekkor kapott műalkotáshoz méltó talapzatot is. (Tervezte B. Laborcz Flóra ötvösművész.) Bár változatlanul vele, a harcos forradalmárral ünnepeljük március 15-ét, ám az év többi napján talán a költő Petőfi köszönti a könyvtárba térőt.
Nos, ily módon járt Petőfi Nánáson.
Buczkó József
*Trianon 103 – Százhárom fejezet a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Idén, „Trianon 103” évében szándékunkban áll összegyűjteni 103 olyan írást, amely a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, irodalomtörténeti, kultúrtörténeti vagy helytörténeti fejezeteiből merít és a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert részletekre mutat rá. A tematikus cikksorozat kiemelt szerzője Buczkó József nyugalmazott etnográfus, muzeológus, többkötetes író, aki arra tette fel az életét, hogy levéltári kutatómunkával és az oral history módszerének fáradságot nem ismerő alkalmazásával egyének és közösségek valaha megélt, de elfeledett, meg nem örökített, fel nem dolgozott, a múlt ködében rejlő életepizódjaira fényt derítsen. Feltárta sok más mellett a székelységnek az 1916-os román betöréskor bekövetkezett elmeneküléstörténetének részleteit is.
Az így létrejövő, Trianon103 mottóval fémjelzett tematikus cikksorozatunk egyes elemeit az Életünk újság internetes és/vagy nyomtatott, a Kalejdoszkóp folyóirat internetes, az Új Misszió hetilap internetes és/vagy nyomtatott kiadásában és más helyeken, sorszámmal ellátva publikáljuk majd – ám minden egyes írás, azaz a teljes gyűjtemény meg fog jelenni az Életünk online oldalán (a Trianon103 menüpont alatt), ismertetve természetesen a megjelenés eredeti helyét is.
A projekt eddigi két együttműködő partnere a miskolci Új Misszió Alapítvány és az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány, de a szponzorok keresése és az újabb partnerségek kiépítése még folyamatban van.
A projekt vezetője: Varga Gabriella.
