…Mi is történt 1990 márciusában Marosvásárhelyt? Éppen azon a napon, amikor az Észak-Amerikában tartózkodó Tőkés László, a XX. század magyar apostola, a romániai forradalom lángragyújtója Torontóba érkezett? Mindenki tudja a választ: pogrom, amikor többek között Sütő Andrást félszemére megvakították. Dokumentumok és az egykori résztvevők visszaemlékezései alapján elevenednek meg az események.
A románok nemzeti érzéseit azzal sértették meg a „székely fővárosban”, Marosvásárhelyen, hogy az egyik gyógyszertár személyzete szó szerint értelmezte a Román Nemzeti Megmentési Front ünnepélyes és hivatalos nyilatkozatát. Ez közvetlenül Ceauşescu uralmának a bukása után hangzott el Iliescu elnök szájából: „…garantáljuk és elismerjük a nemzetiségek egyéni és kollektív jogait, valamint szabadságjogait…” Ennek a kijelentésnek az alapján a hajdan színmagyar városban a Farmacia szó mellé kitették a magyar feliratot is: Gyógyszertár. De 1990. március 16-án az ott történt összecsapás, az úgynevezett „gyógyszertár-háború” csak előjáték volt a következő napok pogromjához – vagy főpróba talán?
Sütő András feltételezése nagyon találónak és elfogadhatónak tűnik: „Többek között azt akarták megállapítani, hogy az ingyen fogyasztható pálinkától mennyi idő alatt jutnak el híveik az állati agresszivitás fokáig. Talán az is érdekelte őket: hányadik decinél kell abbahagyni az itatást, hogy a bátorságot növelő ajzás ne csapjon át saját ellentétébe, a tökrészeg bamba, összehuttyant, rongyállapotba.”
A másnaposságot március 19-re virradólag heverte ki a csőcselék, amely akkor aztán a Vatra Românească irányításával megsokszorozott erővel és hatalmas tömegben vette be a várost. Libánfalváról, Hodákról, Dédabisztráról, a Görgényi-havasok lábaitól és a Mezőség közeli falvaiból az ingyen cujkával és csinos pénzösszegekkel összeverbuvált román parasztok fejszékkel, dorongokkal és láncokkal „felfegyverkezve” tették, amit megrendelt tőlük a Román Tűzhely nevű szervezet. Bemutatkozásuk egyik jellemző epizódja volt az, ahogyan a Petőfi-emléktáblát fejszével leverték a falról, majd tűztáncot jártak körülötte – Európában, a XX. század végén így tettek tanúbizonyságot a civilizációról!
Az RMDSZ székházába szorult Sütő Andrásék legfontosabb igyekezete az volt, hogy tisztázzák a magyar lakossággal: a gyilkos szándékú román söpredék nem azonos a város becsületes románságával és a provokációra nem szabad visszavágással válaszolni. Bíztak Bukarestben, bíztak Iliescuban. Mert Iliescu elnök tudta, hogy mi történik Marosvásárhelyt. Király Károly személyesen tájékoztatta a kormányt a szörnyűségekről! Iliescu és kormánya azonban „csendesen” bevárta a tragédiát. A székház padlásán hallhatták a gyújtogatás céltáblájává vált magyarok, hogy a tömeg fel akarja akasztani Tőkést, Sütőt, Kincsest, Királyt és Bolyait. Ugyan mit számított nekik az a vaskos évszázad, amely eltelt a világhírű tudós apa és fiú halála óta!
A hadsereg és a rendőrség élvezte a „történelmi eseményeket”, semmit, de semmit nem tett a lincselés megakadályozására. Egyetlen dologról gondoskodtak csupán: hogy Székelyföld ne jöhessen Marosvásárhely megsegítésére. A félnapos ostromállapotból nem látszott menekülési lehetőség, mindenki úgy érezte, hogy „Csak Isten csodája segíthet rajtunk!” (Sütő András).
Aztán megjelent Judea ezredes, aki az írót távozásra szólította fel, hangsúlyozván, hogy a tömegharag oka egyedül ő, Sütő András. Judea személyesen „garantálta” – együtt Scrieciu tábornokkal – a „megbélyegzett” író távozását. Aztán a két magasrangú hivatalosság egyenesen a gyilkosok markába vezette őt, valamint néhány társát. „Itt vannak! Vegyétek őket kezelésbe!” – adta ki a parancsot a rájuk várakozó katonatiszt, majd következett az a tragikus eseménysor, amelyet Sütő András így idéz föl: „Halvány emlékem maradt arról is, hogy a teherautó tetőponyváját, akár egy vászonfüggönyt, láthatatlan kezek széthúzták, leszaggatták… Hogy egyszerre többen ugrálhassanak föl a gépkocsira. Vízbeesettek vad tülekedése egy mentőcsónak körül. Kháron ladikjának ostroma a tudatlanok és agyaveszettek éjszakáján. Omen! A horrorfilm, Antikrisztussal, emberi szemet kiszaggató, ragadozó madarakkal… Egy titokzatos temető kerítése mögött ugattak vadul a sátán fekete kutyái.”
Nos, ebben a látványos tülekedésben az ortodox papok és az említett román falvak polgármesterei is részt vettek. Ki tudja, hátha majd az utókor is meghálálja szorgalmukat, nemcsak az akkor hatalmon levő kormányvezetők. A libánfalviak ortodox papja, Cofariu szerepéről az Iliescu által hivatalosan nemzeti hősökké nyilvánítottak egyike mondta el a TV-nek, hogy „a pap kihirdette a templomban, hogy ha megszólalnak a harangok és a szirénák, indulnunk kell Marosvásárhelyre”. Amikor a frissen beszerzett, megrendelésre hatalmas mennyiségben „gyártott” akácfabotokkal, baltákkal, láncokkal felfegyverkezett vérszomjas hívek elindultak az ostromra, Cofariu is a buszon volt. „Rokoni látogatásra” indult, mondta, aztán egy kicsit harcolt. Le is ütötték olyan alapon, ahogy az iskolában szokás harcos nebulók között: én ártatlan vagyok, de Jancsika visszaütött. Cofariu ellenfele, „Jancsika” éppen Cseresznyés Pál volt, aki önvédelemből, mondhatjuk azt is, hogy ösztönszerűen visszarúgott a magyarok elleni gyűlöletéről régóta hírhedett pap támadására. Szorgalmas kezek és szemek filmezték a jeleneteket, mert Iliescuéknak szükségük volt a majdan kitüntetendő vagy a bűnbakok lajstromára kerülendő személyekre. Cseresznyés Pál természetesen az utóbbi kategóriába került. Nemcsak ő, mások is…
(Részlet Dancs Rózsa: Vaddisznók törték a törökbúzát című könyvéből, Kairosz Kiadó, Budapest, 2010)