Trianon103/90*
Az alábbi írás a 2010-es évekből származik és a huszadik század második felén vezet végig. A történelmi Nádasdy család tagja, Gróf Nádasdy Erzsébet 1937-ben született, fiatalkorát Lepsényben töltötte, majd húszévesen, 1957-ben Kanadába emigrált. Az emlékek gazdag világában című visszaemlékezése Dancs Rózsa Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei című kötetében jelent meg (Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017), s mert úgy gondoljuk, hogy mindaz, amit a neves képzőművész elmond, az elmúlt százhárom esztendőből merítő ismereteink, történeteink gyűjteményébe kívánkozik, az írás szerkesztett változatát Trianon 103 című sorozatunkban most újraközöljük.
Az emlékek gazdag világában
Mindenki Örzse néven ismeri a torontói magyar közösség mindenre odafigyelő kedves tagját, akivel először mint képzőművésszel találkoztam. Az évek során megismerhettem nem mindennapi életútját, gazdag lelkivilágát, az élet legapróbb részleteire is érzékenyen reagáló és segíteni kész egyéniségét. Szívesen beszél az Újvilágba való érkezéséről is, amelyet természetes módon az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeivel kapcsol össze. (Dancs Rózsa)
Éppen lent voltam Balatonalmádiban az anyámnál, oda voltak kitelepítve. A papám és a húgom Pesten volt. Anyám balettet tanított Almádiban, és hallottuk, hogy mi történik a fővárosban. Ahogy híre jött annak, hogy elveszett a forradalom, kezdtünk beszélgetni arról, hogy menjünk el vagy maradjunk. A kisfiam a válásom után az anyámnál volt, ezért ő tiltakozott, hogy elinduljak a gyermekemmel. A papám azt mondta, hogy jó lenne mégis lelépni. Másnap szintén ő mondta, hogy nem érdemes szöknünk, mert az oroszok leverték a forradalmat, elmennek, s akkor mehetünk, szabad lesz a mozgás. De vissza kellett mennünk Budapestre, mert dolgoztunk. A húgomnak nem volt lakása, a falait kilőtték a harcok idején. Mondtam, hogy jöjjön hozzám, és úgy is lett. Egy ágyban aludtunk, szörnyű volt a városi helyzet. Elmentünk a volt nevelőnőnkhöz, a sötétben ránk világítottak, sikerült elbújnunk. Közben minden ismerősünk kimenekült, nem volt kihez fordulni. Elmentünk valakihez, akiben megbíztunk, tudtuk róla, hogy embereket segített kimenekíteni az országból. Megkértük, vigyen bennünket ki. Azt mondta, hogy ő a családunk jó barátja, nem vállalja, nem veszi a lelkére, ha valami történik velünk.
Visszamentem dolgozni, de ott sem volt már, miért. Aztán kaptam egy mosonmagyaróvári címet. Nem szóltam senkinek, elindultam – bőrönd nélkül, kistáskával, autóbusszal. Este érkeztünk meg. Szerencsém volt, mert valakik befogadtak éjszakára, aztán reggel megtaláltam az illetőt. Egy erőteljes férfi volt, a konyhájában már sokan ültek. Majd délután elindulunk, mondta. El is indultunk a főutcán egy csoportban, de nem mentünk sokáig, rögtön elkaptak bennünket. Azóta arra is gondoltam, hogy talán megjátszott dolog volt az illető részéről az egész. Jött egy emberekkel megtömött teherautó – vissza Budapestre! A Deák térre, a Ferenciek terére, ahol a főrendőrség volt. Gondoltam, hogy jó alaposan elnadrágolnak bennünket, de annyi ember volt ott már, hogy nem volt mit kezdeniük – engem kidobtak. Hazamentem, nem mondtam meg, hogy hol voltam és mi történt, kicsit összeszedtem magam, kipakoltam és bementem dolgozni. Ott valaki, ma sem tudom pontosan, hogy ki volt, azt mondta, hogy ő holnap megy. Kérdeztem, hová? El az országból, válaszolta. Alig voltam húszéves, nagyon merész, és rávágtam, hogy vigyen el engem is. „Tényleg?”, kérdezte. Csak később derült ki, hogy aztán Jugoszláviába tartó buszra szálltunk fel. Mielőtt Bajára értünk volna, a busz megállt, és felszállt rá két ávós. Azt mondták, aki nem Bajára megy, hanem tovább akar utazni, az jobb, ha most leszáll, mert Baján már leszállítják, de az más lesz. Még volt annyi eszem, hogy ezt provokációnak vegyem, három más utassal maradtunk. Baján bementünk egy bácsihoz, aki azt mondta, hogy sötétedés után a szántóföldeken keresztül kell majd mennünk. Négy szoknyám volt, az mind rajtam, és félcipőben, ún. Jampeccipőben indultam el. Hó borította a szántóföldet. Elindított a bácsi azzal, hogy „csak menjenek, menjenek az estcsillag irányába, amíg átalérnek. De ne nagyon cammogjanak, hanem szedjék a lábukat”.
Elindultunk a csillagos ég alatt, nem tudván, hogy melyik is az az estcsillag – és én beleestem egy gödörbe. Ezen aztán elkezdtem nevetni, mert alig bírtam kimászni. De utolértem a többieket, nem vettem észre a nagy izgalomban, hogy a félcipőm megtelt jeges hóval és vízzel. Megérkeztünk egy kis falusi házhoz, ahol világ pislákolt. Tanakodás után bementünk, a néni főzött teát nekünk, közben néztem a lábamat, nem érzett semmit, de el volt mindkettő dagadva. „Na, angyalom, majd én elintézem magát”, mondta a néni, aztán egyszer forró, egyszer jéghideg vízbe dugatta a lábamat, ami borzalmasan fájt. Másnap éppen csak be tudtam lépni a cipőmbe. Onnan elvittek Szabadkára teherautón, ott szétválasztották a nőket a férfiaktól. Vonatra kerültünk, egész éjjel utaztunk az albán határig, ott volt egy női tábor, ahol egy idegen nővel kellett egy ágyban aludnom, de úgy el voltam csigázva, beteg lábbal, hogy semmi nem érdekelt, még a nő kiabálása sem, hogy nem akar velem aludni. Aztán egy orvos mellé beosztottak papírokat rendezni. Később Észak-Jugoszláviába, Gerohóba vittek, szögesdrótkerítés mögé, ahol abszolút szigorúság uralkodott. A pécsi kórház igazgatója a forradalomban részt vett, ő is ott volt, és az egész személyzetét magával hozta. Január közepén léptem át a jugoszláv határt és ott voltam május második hetéig. Akkor kezdtek jönni a különböző konzulátusok képviselői, és megjelent a kanadai is. Én oda jelentkeztem, de nem akartak elfogadni, mert nem tudtam megnevezni senkit, aki kezeskedhetett volna értem. Akkor eltörött a mécses. Megsajnált és adott egy rágógumit. Akkor láttam életemben először rágógumit, majdnem lenyeltem. Aztán mégis elfogadott Kanada, ahová Franciaországon keresztül jutottam ki. A Vöröskereszt el akart adni takarítónőnek, de Torontóba kerültem. Ott sok magyar ismerte a családunkat, és valaki az apjával a keresésemre indult, és rám is talált. Ők tanácsolták, hogy menjek Brantfordba, mert ott is van könyvtár. Elmentem, ott kaptam egy szobát és mindenféle idénymunkát, amiket mind elvállaltam: eperszedést, dohánygyűjtést, takarítást. A legrosszabb nekem az volt, hogy otthon maradt a kisfiam. Kezdtem csomagokat hazaküldeni. Két évig voltam itt, voltak magyarok, Magyar Ház, abba kezdtem járni. Brantfordban még egy gyárban is dolgoztam, ahol munkásingeket készítettünk.
1959-ben költöztem Torontóba. Egy pincelakásban béreltem szobát, majd elmentem egy Walmartba, ahol találkoztam egy magyar nővel, aki segített bekerülni az ékszerosztályra. Hamarosan pincér lettem, ahonnan hamar kidobtak, mert túl sokat kértem egy fagylaltért a vendégtől. Nem készítettek fel, mert azt mondtam, hogy pincérnő vagyok, tehát gondolták, értem a dolgomat. Aztán német nyelven próbálkoztam, felvettek. A szomszédomban volt egy francia gyorsétkezde, ahová be-bementem szendvicsért, kávéért. Egyszer azt mondja nekem a tulajdonos, hogy jár hozzá egy úr reggelizni, és kérdezte, hogy „maga kicsoda”, szeretne engem megismerni. Mondtam neki, hogy amikor egyszer ott van, átmegyek, megnézem magamnak, de ne mondja meg neki, hogy azért mentem be. Megígérte. Be is mentem – 21 éves voltam akkor! –, s látok egy „öreg férfit”, lehetett harmincesztendős. Először hallani sem akartam a bemutatkozásról, de az üzletecske tulajdonosa mondta, hogy ismeri, nem részeges, nagyon komoly, francia úriember, nemrég temette el a feleségét. Jól van, megismerkedtünk. Ő lett a férjem! Elmondta, hogy van egy fia, jól kijöttünk. Amikor megtudta, hogy nekem is van egy kisfiam Magyarországon, kezdett nagy csomagokat küldeni haza. Majdnem ötven évet éltünk együtt – mindenki imádta. Családi találkozókon is őt jobban szerették, mint engem, nagyon jó ember volt. Sajnos a rák elvitte.
Anyámék 1960-ban Németországba költöztek, átmentünk, a fiam akkor még iskolába járt, anyám nem akarta elengedni, ott elvégezte az iskoláit, húszéves volt, amikor átjött Kanadába. Ő kimondott nyelvtehetség volt. Most őt is el kellett temetnem, itt, Kanadában halt meg.
Otthon is szerettem volna festeni, gyermekkoromban nagyon jól rajzoltam. De mindent magánúton végeztem – a származásunk miatt. Itt a férjem biztatására festeni kezdtem, akvarellel foglalkoztam évekig. Különböző tanfolyamokat végeztem, neves művészekkel tanultam. Kiállításokra jártam, a férjem mindenhova vitte a dolgaimat, el is adtam belőlük. Halála után nem bírtam festeni. Ez sokáig tartott. Sokáig súlyos betegségen mentem át magam is.
Most akrillal dolgozom, de a fiam halála megint megtorpantott. Nehéz ismét belelendülni, de baráti köröm, a képzőművészeti körök segítenek lelki egyensúlyomat fenntartanom.
(Vö.: Dancs Rózsa Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017)
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
