Menü Bezárás

Dobos Marianne: A hit és a szeretet ereje a Gulágon

A századik születésnapjának betöltését követő hónapban, 2017. január 15-én tért az Örök Hazába Olofsson Placid atya. Szerencsém volt életéről szóló beszámolóinak egyikét meghallgatni, és beszélgettem is vele. Ezeknek és az életrajzi könyvének van egy mondata, amit mindig csillogó szemmel, mosolyogva, mély átéléssel, felemelt hangerővel mondott el, és ezt sohasem felejtette ki: „Én voltam a legboldogabb ember az egész nagy Szovjetunióban, mert megtaláltam a hivatásomat!” Az emberekért, a felebarátért tenni, áldozni, mindent felvállalni, hiszen Jézus is az emberi szenvedést választotta megváltása eszközéül. Bármennyire megdöbbentő – írja egy helyütt Placid atya – ez volt az ő isteni bölcsessége. Hiszen értelmet adott még a szenvedésnek is. Ezzel magát az emberi szenvedést is megváltotta.

Az ember a krisztusi megváltás után is szenved. A szenvedés nem tűnt el a megváltással, de már egészen másképp lehet kibírni, elviselni. Amennyiben tudatosan Jézus Krisztussal együtt szenved az ember, akkor részese lesz a megváltásnak, és ez hallatlanul megemeli szenvedésének értékét. De ilyesmire, az emberi szenvedésbe való besegítésre csakis Jézus csodálatos isteni bölcsessége gondolhatott. Mert hogyan tovább, amikor emberi szemmel véget ért az élet? Amikor a jelen poklából a szabadulásra, de még ezeknek a pokolbeli szenvedéseknek a túlélésére való esély is igen csekély? Ekkor jön a segítség: az isteni kegyelem, és a Végtelen Jövőbe, az Örök Életbe vetett hit ajándékával megsokszorozza az elgyötörtek erejét, állóképességét. Mondjuk ki: a gyűlölettel szemben szeretetben kovácsolódnak össze egymással és más népek … szenvedőivel az összetartozásban és egymás iránti megértésben.

Németh László plennitisznek nevezi – az orosz plennij, azaz fogoly szóból képezve – azt a beteges lelkiállapotot, amely az első világháborúban hadifogságba esett, majd szibériai lágerekben tengődő magyarokon is erőt vett. Többek között művelt édesapján, aki meg volt győződve arról, hogy rájött a világ ősnyelvének a titkára. A második világháború után újabb hazakutató kór támadt, az emigritisz: a Nyugatra menekült magyarságból egyre többen igyekeztek áttörni forradalmi elméletükkel az álszent szocialista tudományosság falán. Mintegy maguk igazolására is hangsúlyozván többek között, hogy a besenyők soha nem voltak olyan erősek, hogy a magyarokat elűzzék szállásaikról; hogy a magyaroknak soha eszük ágában sem volt nomadizálni, mert a világ legfejlettebb városiasságával rendelkeztek, és így tovább, felemlegetve mindazt a romantikakorabeli és két háború közötti ’őstörténeti ténymegállapítást’, amelynek végkövetkeztetése mindig szomorú összeesküvéselmélet volt. De ha valaki ki is rekesztődött a hazájából – mert kirekesztették –, azért még szeretett volna érte tenni. Legalább az őstörténeti bölcsek kövének felfedezésével – ami ugyancsak a fogolylélektan rejtelmeivel függhet össze.

A magyar származású Rupert Rafael GULAG, Az elrejtett világ című kötete Londonban, angol nyelven jelent meg 1963-ban. A magyar kiadására 1989-ben volt ugyan már próbálkozás, de csak 2007-ben jelent meg. A Szovjetunió számos koncentrációs táborainak egyike, amelyben a szerző is hosszú éveket töltött, a Dubrov-körzet 10. számú lágere volt. Amint az egyik táborlakó, egy észtországi néprajzos magyarázza meg társainak, „azon a tájon élünk most, ahol őseink és valamennyi finnugor nép eltöltött vagy százötven évet, amikor Ázsiából elvándoroltak a fenyegető mongol hordák által kiszorítva. Amikor elérték Európa határát, két ágra szakadtak. A finnek, észtek észak felé tartottak, a másik ág, a magyarok délnyugati irányba vonultak tovább. Engem mint magyart – folytatja a gondolatsort – egészen megragadott, hogy mordvinokkal találkozom, olyan nép tagjaival, akik a vándorlás során nem jutottak olyan messzire, mint mi vagy a finnek. Azon voltam, hogy nyelvbéli rokon vonásokat fedezzek fel.”

Talán nem véletlen, hogy összetartás, megértés, és életet mentő, de ezzel saját életét veszélyeztető segítségnyújtásig kiterjedő barátság alakult ki a nyelvcsalád tagjai között. A táborlakók nemcsak a vagy tizennégy külföldi nemzet foglyai voltak, hanem körülbelül ugyanennyi nemzetiség a Szovjetunió állampolgárait alkotó nemzetiségek tagjainak sorából is kikerült. Jellemzésük vallási szempontból fontosabb, mint néprajzi különbségeik szerint. Az oroszoknak az átlagéletkorát tekintve hetven éven felüli nemzedéke, akik még a cári hadseregben szolgáltak, műveltek voltak, nyugati nyelveket, németet, angolt vagy franciát beszéltek, és legfőképpen meglátszott rajtuk a keresztény neveltetésük, amely a türelmes kitartásban a ’Kövess engem!’ felszólításnak a teljesítésével, a hosszú túléléshez segítette őket. A támaszuk volt Jézus Krisztus, szeretetében bízva éltek. A kezdeti, 1917-es kommunistákból, az eszméből már kiábrándult, de vallásban is hitehagyott ötvenesek korosztályából kikerülő nemzedékből ugyanúgy, mint a vallástalanságban nevelkedett fiatalabb rétegből hiányzott az erkölcsi alap, a tartás, amely a hívő emberekre jellemző. Ők azután lassan, a sok szenvedést látva, ha nem is a krisztusi tanokkal alátámasztott indíttatásból, de lassacskán magukra is érvényesnek tartották a „Szeresd felebarátodat!” parancsát és az abból származó, „Ne lopj! Ne ölj!” törvényét. Mindenkinek segítségére voltak ebben bölcsességükkel és filozofikus nyugalmukkal a táborban élő különféle elnevezésű papok. Félretették saját fájdalmaikat, családjukért való aggodásukat és a közösség szolgálatára fordították minden erejüket és energiájukat. Pusztán a morális tartásuk vigaszt és példát jelentett…

Rózsás János… közel tízéves rabságának első helyszíne Odessza volt. Zsákcipelés az addig ismeretlen raktárhelyiségbe, amelyben suttogva szól hozzá, az orosz nyelvet még nem ismerőhöz egy szakálas bácsika, az idős raktáros rab, és körbemutat a kezével. A látványból érthetővé válik számára, hogy íme, ez a templomrombolás. A romjaiban is felemelő csodálatos helyiség volt valaha a börtönkápolna. Következő állomáshelyén rabságának, az ukrajnai Nyikolájev Kényszermunkatáborban egy pópával ismerkedett meg 1945 áprilisában. Németül beszélgettek. Hozzá hasonlóan voltak sokan, mondhatnám így, a keleti blokkban, akik felszentelt papként, ez esetben felszentelt püspökként is, civil foglalkozásban gyakorolták élethivatásként Isten dicséretét és a felebaráti szeretetet. Ő sebészorvos volt egy kijevi kórházban. A német megszállás idején nyíltan vállalta egyházi hivatását is. Amikor a szovjetek visszafoglalták Ukrajnát, ezért tíz évre ítélték. De később még ezt is kevésnek találták, újratárgyalva sorsát, lehet, hogy halálra ítélték és kivégezték. Az idősebb generációhoz tartozó kemény tartású pópák vagy a legszigorúbb speciális börtönlágerekbe kerültek, vagy lassan belehaltak a szenvedésekbe…

A pásztor nélkül maradt nyájban azonban jobbára ott volt a jóakarat az Isten áhítatos tiszteletére. Amikor a papokat elhurcolták, a templomokat kifosztották, elégették az imádságos- és misekönyveket, a kicsiny nyáj emlékezetből írta le és a füzetekbe letisztázott szöveget titokban osztotta meg egymással. A sok letartóztatás után egyre inkább romlott szövegek maradtak az üldöztetés tudatában is az Isten tiszteletét és a felebarát szeretetét vállalóknak. De jó volt az az ima úgy is. „Embereknek hangzik a szó, / Isten szív után ítél…” (Vörösmarty Mihály: A szent ember). „Nem hiszem, hogy káromkodásban vétkes vagyok, legfeljebb oly módon, mint Vörösmarty Szent Embere, aki azt imádkozta egyre ’Legyen átkozott az Isten!’, mert egyebet nem tudott, de az Úr hőbb és igazabb imának fogadta az átkozódó szavakat, mint az álszentek langyos könyörgését.” Írta mindezt az első világháború általa megismert, megélt borzalmainak hatása alatt Babits Mihály.

1967. március 11-én helyezték örök nyugalomra Kodály Zoltánt. A temetése a ravatalánál a neki kijáró állami pompával és hivatalos méltatásokkal történt, de a sírnál a gyászbeszédet barátja, lelkiatyja, dr. Nádasi Alfonz mondta, aki egykor, ahelyett, hogy elbújt volna otthon, vagy elbújt volna a rendházban, önként ment a hadosztályával. Nem hagyta magukra sem a fronton, sem a fogságban azokat, akik megbíztak benne…

Az 1909-ben született paptanár első állomáshelyén, Sopronban ismerkedett meg a Mesterrel és ez a találkozás mindkettőjük életében meghatározó lett. A zeneszerző érdeklődését felkeltette az „Éneklő ifjúság” mozgalmat szervező görög–latin szakos tanár… „Amikor 1940-ben arra kért, hogy tanuljak meg oroszul, magam is kételkedtem ennek szükségességében. Amikor elbúcsúztunk a bevonulás előtti napon, egyetlen gondja volt: szerezzem meg neki ezeket a könyveket… (nagyra értékelte ugyanis a Szovjetunióban történő népdalgyűjtést és az azzal kapcsolatos publikációkat, és mert ezek csak eredetiben voltak olvashatóak, azért kérte a kiadványok megszerzését és a nyelv elsajátítását.) Emma néni nagyot nevetett, miközben Zoltán bácsi írta nekem cédulára a könyvcímet. – Zoltán, neked szép fogalmaid vannak a háborúról! Azt gondolod, hogy Alfonzot azért küldik ki, hogy összeköttetést teremtsen a Szovjet Tudományos Akadémiával. Ne is add oda neki azt a cédulát! – Miért ne – válaszolta a maga szokásos ártatlan naivságában –, majd lesz neki valami szabadideje, hogy bemenjen egy kereskedőhöz. És ahogyan ismerem, ha megteheti, meg is hozza.”

Emma néni a frontra indulónak ajándékozta a XII. Piusz pápától kapott rózsafüzérét. Azt bizony valóban a pápa sem gondolhatta, mi lesz a sorsa ennek az ajándéknak, hogy „valaki Oroszországban a szíve feletti zsebben tartja, és onnan veszi elő a nap különböző óráiban”.

Arra a beszélgetésükre, amikor 1944 novemberében Budapesten állomásozva felkereste Kodály Zoltánt, így emlékezik: „Kora reggel kimentem atyai jó barátomhoz, Kodály Zoltánhoz a Völgy utcába. … Beszélgetésünk egyetlen témája a nyilasok és a németek viselkedése volt. Teljesen egy véleményen voltunk. Zoltán bácsi nagyon megöregedett. Emészti a haza sorsa. A zseni mindent jobban átél, mint mi, közönséges halandók. Amikor búcsúztunk, megdöbbentett a kérése: szerezzek neki géppisztolyt, mert ő nem adja ingyen, ha a házába betör az orosz. Mondtam, hogy ez lehetetlen. Akkor legalább a pisztolyomat adjam neki. Ez is lehetetlen. – Éppen ő kér ilyet, aki még egy legyet sem tudna agyonütni. De teljes mértékben megértettem. Kikísért a kapuig. Ott megölelt, de azután megint a zseni: ’sikerült-e megszerezni a könyvet, aminek a címét felírtam?’ ’Sajnos nem’.”

Nádasi Alfonz nem kérte Kodály segítségét, aki pedig sokakat felmentetett, ahhoz, hogy a katonai szolgálat alól őt is felmentsék, nem engedte ezt igazságszeretete és a helytállás szükségességébe vetett hite. Akkor azonban, amikor 1945. február 12-én fogságba esett, és ennek híre Kodályhoz is eljutott, a Mester azonnal cselekedni próbált: „Elmentem Vorosilov marsallhoz, és kértem, hozzanak vissza a fogságból. A szárnysegéd felvette az adatokat. A marsall mentegetőzött, hogy most olyan zavarosak a körülmények, hogy semmi összekötetés nincs azokkal, akik a foglyokat szállítják. De kér, hogy három hét múlva menjek vissza, akkor tud felvilágosítást adni. A jelzett időre visszamentem. A marsall sajnálattal közölte, hogy már nem vagy Magyarország területén. Ott, pedig nincs hatalma rendelkezni.” „Rögtön mondtam Kodály tanár úrnak, hogy Vorosilov éppen úgy hazudott, mint minden orosz. Ki hiszi el, hogy egy marsall ne tudná elintézni egy másik marsall területén, ha valamit kér. Egyébként is nyilvánvaló a hazugság, mert hiszen a fogságból több főkommunista rokona már egy év után visszakerült. Meg is mondta az orosz táborparancsnok, hogy kifejezetten a Kommunista Párt vezetőségének kérésére mehettek haza. De elmondhatatlanul örülök, hogy nem sikerült Kodály közbenjárása, mert így sok jót tehettem másokkal a legembertelenebb körülmények között is.”

Már a fogság kezdetén elmondta azt, amire a tábori lelkészi lelkiismerete indította: „Kedves Bajtársak! A különböző hírek ellenére kijelentem, hogy igenis fogságba visznek bennünket a Szovjetunióba. Lehet, hogy évekig nem juttok szentmiséhez, szentségekhez. Ezért általános feloldozást adok azok számára, akik őszinte szívvel megbánják bűneiket, és közösen elmondjuk a Confiteort (magyarul), és elégtételül szintén közösen mondjuk ezt szívből: ’Jézusom, szeretlek!’ Kérem a protestáns testvéreimet is, hogy szintén keltsék fel a tökéletes bánatot velünk együtt. Utána általános feloldozást adok. Ha pedig közben kolompolnak, menjenek nyugodtan vacsorázni, jöjjenek vissza, folytatjuk a szentmisét, és nyugodtan jöjjenek áldozni. Nem kellett sokáig várni. Éppen a passió végén jön a repedtfazék hang a kolompból. Mondtam nekik, hogy nyugodtan vacsorázzanak, és csajkával együtt jöjjenek vissza, hogy ne sok időt veszítsünk. Így is történt. Ugye, Jézusom, nem haragudtál, amikor azt láttad, hogy egymás után jöttek vissza, közben kanalazták a kását. Csörögtek a csajkák. Kaparták az utolsó morzsát is. Ez alatt fenn álltam az oltárnál és vártam nyugodtan. Folytattam a misét. Áldozás előtt ismét rövid lelkiismeretvizsgálatot tartottunk azok számára, akik esetleg elkéstek a mise elejéről és kinn rekedtek az udvaron, nem tudván semmiről, mi folyik benn. Fölkeltettük ismét a tökéletes bánatot. Utána boldogan jöttek áldozni, illetve én mentem le közéjük, mert olyan zsúfolva voltak, hogy nem tudtak volna mozogni.”

A pápa sem gondolta volna… Meg a folytatást sem… Krisztussal a Golgotára… Elkezdődött, már rögtön a mise magasztos pillanatai után, mert mi is történt kifelé jövet a teremből? „Pfuj! Disznó! Hazaáruló! Ahelyett, hogy lelket verne belénk, azt pofázza, hogy orosz fogságba jutunk!”

„Elkezdtek leköpdösni. Egyetlen szót sem szóltam. Csak törölgettem a köpéseket, és jól megnéztem őket. Egyetlen ismerős se volt köztük. Ez megnyugtatott, hogy olyanok voltak valamennyien, akiknek fogalmuk sem volt, mi mindent tettem a fronton a bajtársakért. Főleg nem tudták azt, hogy mennyiszer igazam lett ilyen forró helyzetben. Fölajánlottam nagyböjti önmegtagadásnak.”

Azután nagyhétfőn reggel bevagonírozás, és a negyvenkét vagonból álló szerelvény, egy a megszámlálhatatlanul sokból, elindult, felfelé a XX. század keresztútjainak egyikén. Azon utak valamelyikén, amelyről oly kevés megbízható adattal, ismertetéssel szolgálnak a történelemkönyvek. A kis, bár az évek során egyre bátrabban gyarapodó számú memoárirodalom és az ’oral history’ az, amire támaszkodhatunk.

A fogságból 1947 júliusában hazakerült szerzetes nem sokat mesélt a környezetének vagy a tanítványainak az átélt borzalmakról, hacsak pedagógiai célzattal nem, de igen ritkán azt is. Kéziratait, amelyeket élete veszélyeztetésével, de hazamentett, gondosan őrizte. Túl nyolcvanadik évén gépeltette le, és ekkor adta át kedves tanítványainak, azzal, hogy életében egyetlen sor se jelenjen meg azokból, viszont halála után, az utókor okulására, keressenek módot közreadására.

Bár, talán, egyszer 1947-ben a szabadulása utáni tanévkezdetkor tett kivételt. A premontreieknél Gödöllőn. Csodálatosan szép házi ünnepség volt ez. Elmondta, hogy a fogságban a rablott holmik ruhabálájának egyikéből egy alkalommal kilógott a szívük számára értékesnek látszó rongydarab csücske. Zászló vagy oltárterítő. A foglyok éles szeme azonnal észrevette, és oltárterítő vagy zászló voltát gyanítva, el is határozták, hogy visszaszerzik. Amikor a raktáros, aki a szokásosnál jobban be volt rúgva, elaludt, és így „ébersége” kijátszható lett, a bajtársak óvatosan megszerezték azt a valamit. Zászló volt. Megcsonkított, kivágott közepű zászló, de a belehímzett szövegből egyértelmű, hogy a gödöllői premontrei gimnázium cserkészcsapatának zászlója. Közepében Rákóczi képe ékeskedett előzőleg, mint itthon kiderült.

Az ifjúság! A gyerekek! Mit jelentenek ők egy nemzet számára? Nehezen tudnék erre szebb mondattal válaszolni: „Fülembe cseng a lengyelek nagy pátriárkájának, Sapiecha bíborosnak az üzenete: ’A lengyel nép legnagyobb kincsét, jövőjének biztosítékát, hazánk ifjúságát bízzuk gondviselő kezeitekre. Úgy sáfárkodjatok vele.’” Varga Béla emlékezett a szavakra 1989-ben. Ötven esztendővel azután, hogy 1939-től lengyel középiskola és líceum működött a háború idején egész Európában, egyedül Balatonbogláron. És a csodálatos felhatalmazás ismeretével térve vissza a lágervilágba, még megrázóbb a szeretet erejére rácsodálkozni. Abban az ördögi infernóban, amely nemcsak a lágereken belül volt, a Szovjetunió útjain, és ez már a háború előtt olvasható volt a lapokban, elhagyatott gyermekek bandába verődve kóboroltak, loptak, raboltak, sőt gyilkoltak is. Összefogták őket. Milyen szörnyű látvány: negyvenkét gyermeket huszonhét fegyveres őr kísér, és mert a gyerekek állandóan kilépnek a sorból, az őrök kézzel, puskatussal, géppisztoly agyával taszigálják őket vissza. Hihetetlen szigorú a tiltás. Nem szabad kapcsolatot keresni a gyermekekkel. De még egy újabb drótkerítést is húznak az orosz gyermek és a magyar felnőtt sorstársak közé. Tizennégy-tizenöt évesek, de kiderült, vannak még fiatalabbak is közöttük, akad nyolcéves is. Ahogy olvasom, megjelenik lelki szemeim előtt a film, a Valahol Európában.

Gyerekek. Ezek nem lehetnek gonoszok, mennyi jó arcú van közöttük. Zsonganak a gondolatok a tanár fejében. Nem, még nem fertőzte meg őket a „kommunista, nihilista, agyafúrt, sátáni szellem”. Mindkét szülőjét elveszítette a legtöbbjük. Család nélkül, felnőttirányítás nélkül hányódtak. Szánandóak voltak. Ha a gyerekfogalom torzképeivé is tették őket a körülményeik, gyerekek voltak. Jövőjükön nem gondolkoztak, de a jelenben sem hittek az őrök fenyegetésében, miszerint, ha nem hagyják abba a nemcsak szóbeli, de tettleges bántalmazásokat, lelövik őket. Miközben repítették a szidalmakat, majd később, hogy megmutassák ’mit mernek, tudnak’, a köveket, a cserépdarabokat dobáltak a rabtartókra, az őrökre, a politikai tisztekre. Miközben nőttek a lyukak a kerítésben, amelyeken a csont és bőr gyermektestek átpréselték magukat, hogy kitárt karral rohanjanak a magyar sorstársakhoz, és ahogyan azt hasonló korú kisfiúk tennék a szüleikkel, ölükbe fészkelhessék magukat.

A pap szívét betölti a boldogság, amikor látja, hogy „a kis maszatjai kinyílnak, és ha csak pillanatokra is, de gyerekekké váltak”. Vagy amikor megtapasztalja, hogy azok, akik addig kinevették az oroszul tanuló társaikat, most azonnal kedves, gyöngéd mondatokat szeretnének megtanulni, amelyek az apai szeretet ezerféle változatának kifejezésére alkalmasak. Az atya nem fotelben, de a fronton, majd hadifogolytáborban szerzett nyelvtudásába nem csoda, hogy nem tartozott bele a szótári alakú ismerete az ilyen szavaknak. Mondott hasonlót, a kértnek szinonimáját, de az nem elégítette ki azt, aki még egyénibb, még kedvesebb, még melegebb szavakkal akarta kifejezni szeretetét. Megnyílt a látszólag érzéketlenek szíve is. Akik a kenyérosztásnál még a morzsákért is harcolni voltak képesek a saját rabtársaikkal, most, mint a többi magyar rab, ők is megosztották mindenüket, amijük csak volt, kenyeret, vajat, cukrot, zsírt az „orosz kóbor kutyáknak nevezett gyermekekkel”. Ezek a gyermekek valóban loptak, raboltak, betörtek, sőt egyikük, egy tizenkét éves, a többiek által vezéregyéniségnek tekintett kisfiú meggyilkolta az édesanyját. Édesapját hősi halottnak nevezte. Édesanyjáról pedig: „Megöltem, mert míg apám a harctéren volt, állandóan kurválkodott.” Nem azért ölte meg, mert nem szerette… A pap számára, hiszen Isten kezében van az égi felelet, csak – ami felszentelésekor rábízatott – egy földi válasz adása maradt: valahányszor találkoztak, kezet fogtak, megsimogatta az arcát, és azt mondta neki: „Mégis szeretlek téged. Mi jó barátok vagyunk.” Nem részletezem, hogyan ért véget, hogyan vitték egy-két táborral odébb és ott mit tettek velük az ott is honfitársaik (!), a rabtartóik ezekkel a szegény gyerekekkel, akikkel itt nem bírtak. Lehet, megtörtént, amit az itteni honfitársaik (!) is ígértek nekik, és saját „jóságukat” végül így nyugtázva búcsúztak tőlük: „Örüljetek, ti vaddisznók, hogy itt lehettetek. Máshol már régen agyonlőttek volna benneteket, mint …-ben. Odavalók vagytok ti is.”

Hogy hihetetlen??? Az, hihetetlen, de igaz.

Nevezték azt is hihetetlennek, amelyért a szerző Nobel-díjat kapott. A huszonhét éves orosz fiatalember, egy matematika-fizika szakos tanár, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, Sztálin bírálata miatt került tizenegy évre börtönbe és lágerbe. Rehabilitálása után megírja és 1962-ben megjelenik az Ivan Gyenyiszovics egy napja. A könyvről a magam számára a legpontosabbnak, és sajnos százszázalékban elhihetőnek tartom a tizenkét évet Gulágon töltött P. Balogh István kesernyés mosollyal összegzett véleményét: „Rózsaszín leányregény a valósághoz képest.” S ha valóban „csak” az, visszatekintve „csak” a mi kis magyar büntetőtáborainkra, vagy a kitelepítések délibábos Hortobágyára, belátjuk, hogy miért érdemelt 1970-ben Nobel-díjat a bátorság, amellyel Szolzsenyicin hírül adta a Gulág-világ létezését.

Az először 1973-ban megjelent A Gulág-szigetcsoport 1–2, 1989-es, az Új Idő Kft. (Debrecen) kiadású, 1110 oldal terjedelmű kötetének a fülszövege a következő: „E megrázó erejű dokumentumregény megjelenésekor még azokból is kétkedést váltott ki tényeivel, akik a veszélyt vállalva kézről kézre adták a hat részre szabdalt könyvet. Nemcsak a szovjet értelmiségnek a »brezsnyevcsinát« elítélő, a valósággal azonban csak félve szembesülő, közel sem szűk köre riadt vissza a sorokban rájuk tekintő tragédiáktól, de a nyugat- és különösen a kelet-európai olvasók is. A Gulag azóta fogalommá vált. Nem egyszerűen a személyi kultusz, a sztálinizmus, a brezsnyevi önkény elleni fellépés szükségességének a szimbólumává, hanem a XX. századi embertelenség jelképévé is. Szolzsenyicin könyve nem egyike a »lágerirodalom« nagyszámú visszaemlékezéseinek, hanem maga a kollektív emlékezet. Emlékezet a múltból és a jelenből, s a jelennél is inkább a jövőhöz szól. A regény hősei – a mai dokumentumregény minden szabályát felrúgva – létező és létezett személyek, saját névvel. Az eseménysor sem írói absztrakció formálta valóság, hanem maga a valóság.”

A könyv szerzőjét, mint „fasiszta”, „soviniszta”, „népellenes” írót a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa megfosztotta állampolgárságától és kiutasította az országból. Az orosz írószövetség a művet egyszerűen pamfletnek nevezte és akként értékelte. 1973 és 1994 között, bár 1990-ben már visszakapta állampolgárságát, mint „vermonti remete” él egy erdei faházban a kanadai határ közelében. Hetvenhat éves, amikor 1994-ben hazatér, nagy reményekkel érkezik, hogy változtasson, hogy meghallgassák, hogy továbbadhassa élete tanulságait. „Ha akarjátok, itt helyben megmagyarázom, mi az élet lényege, mi az élet titka és értelme. Ne fussatok ábrándok után, ne törekedjetek címre, vagyonra! Évtizedek idegőrlő munkája kell ezek eléréséhez, s egyetlen éjszaka elrabolhatja tőletek. Őrizzétek meg fölényes egykedvűségeteket az élettel szemben, ne rettegjetek a bajoktól, s ne sóvárogjatok a boldogság után, hisz’ úgyis mindegy: a keserűség nem tart örökké, s ami édes, az sem fenékig az. Örüljetek, ha nem fáztok, s ha éh és szomj nem gyötör benneteket, ha nincs megroppanva a gerincetek, ha lábatok járni, kezetek fogni, szemetek látni, fületek hallani képes – van-e még, akire irigykednetek kellene? Ne irigyeljetek másokat. Aki irigy, elsősorban önmagát emészti. Dörzsöljétek meg a szemetek, mossátok tisztára szíveteket, s becsüljétek, nagyon becsüljétek meg azokat, akik szeretnek benneteket, akik jó szívvel vannak irántatok. Ne bántsátok, ne szidalmazzátok őket, ne váljatok el tőlük haragban, mert nem tudjátok, nem az lesz-e utolsó cselekedetek letartóztatástok előtt, s úgy is maradtok meg az ő emlékezetükben!”

Fejezzem be itt, ezekkel a gyönyörű soraival Szolzsenyicinnek? Nem tehetem…, meg kell toldanom egy idézettel, amely a már említett Rózsás János Ködbevesző múlt kötetének hátsó borítóján olvasható: „A GULAG-szigetcsoport ősszel megjelenő harmadik kötetében többek között megemlítem Rózsás Jánost. Éppen azért, hogy közismertté tegyem ezt a nevet, mert egy nagyon jó szándékú és tisztességes magyar fiatalember, aki velem szenvedett egy táborban, és ma egy ismeretlen kis magyar helységben él. S akit két éve nyaggatnak, nyomorgatnak, hogy rólam szóló nyilatkozatot adjon közzé. A KGB megbízottait s aztán a helyi hatóságokat szabadították rá, hogy csak nyilatkozzék, mindenáron és ellenem. Ám ez a magyar fiatalember mind a mai napig hallgat. Nem nyilatkozik. Képzeljük magunk elé egy ilyen vagy hasonló egyedülálló ember állapotát, aki az életét jobbá és könnyebbé tehetné azzal, hogy a KGB kívánságainak megfelelően nyilatkozik. S ő, a magyar, a tisztességes szándékú és jóakaratú magyar nem nyilatkozik tisztességtelenül…” (Alexander Szolzsenyicin. Elhangzott az Irodalmi Nobel-díj átvételét követő sajtókonferencián Stockholmban 1974 decemberében).

Nyugodtan mondhatjuk tehát Szent Pállal együtt, hogy Isten ereje és Isten bölcsessége nyilvánult meg Krisztus keresztjében. Legyünk ennek boldog tudatában és fohászkodjunk szívünk mélyéből mi, krisztusiak: „Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged Krisztus, mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.”

(Illusztrációk forrása: Pixabay)

Vélemény, hozzászólás?