Rupert Rafael GULAG – Az elrejtett világ című könyve angol nyelven Londonban 1963-ban jelent meg először. A magyar kiadás közel fél századdal később követte. Voltak a szerzőnek és családjának 1989 táján eredménytelen próbálkozásai a közzététellel kapcsolatban, a megjelenés mégis a 2007. évi Könyvhétig váratott magára. A Kráter Kiadó gondozásában megjelent kötet bemutatójáról akkoriban hírt adtam.
Számomra azon könyvek egyike lett, amelyeket bár már elolvastam, mégsem kerülnek fel valamiképpen egyhamar a könyvespolcra. Szeretem még a kezem ügyében látni, tudni, érezni. Érdekes, hogy az ilyen olvasmányaimban bizonyos, szinte váratlanul felmerülő kérdéskörrel kapcsolatban mindig találok olyan gondolatokat, amelyeken újra és újra eltűnődöm.
Azt a történetet, amelyet most szeretnék megosztani az olvasókkal, a Népek kaleidoszkópja fejezet részleteként találjuk meg. A lengyel mentalitásról címet azért adtam neki, mert hasonló történetek sora esett meg, és csak jóval kevesebb íródott meg a XX. század totalitárius rendszereinek történetéből.
A szerző fejet hajtva a bátorság, szolidaritás, nehezen megtörhető emberség előtt, így írja ezt meg:
„Mindenki ismeri ennek a hősies népnek a történelmét. De megpróbáltatásaik eredményeként a tábori élet nehézségeinek elviselésében a többi nemzetiségnél ellenállóbbnak bizonyultak. Pedig közülük néhányan mindannyiunk közül a legsúlyosabb tapasztalatokat szerezték a Vorkuta-vidéki bányákban, ahol a nyár csak öt vagy hat hétig tart. Oroszországnak ebben a szélső, északi körzetében fák nincsenek. Az egész növényzet csupán zuzmóból áll, az is csak nyáron, rövid ideig látható. Az esztendő többi részében hó és jég, fagy borítja a terepet.
A lengyelek elbeszélése szerint a Vorkuta-körzet a munkatáborok kiterjedt hálózatával a Szovjetunió legjobb antracitját szolgáltatja. Ők voltak ezekben a táborokban az első lakók, akiket 1939-ben Lengyelország lerohanásakor és azután is összefogdostak és oda deportáltak. Gyakran egész primitív módon, szánokon vitték őket a helyszínre. Több mint tíz évig dolgoztak a bányákban és a vasutakon, a lehető legrosszabb körülmények között. Közhelyként emlegették, hogy ’Vorkuta felé a vasútvonal minden talpfája alatt egy-egy lengyel katona holtteste fekszik’.
Akkor nyilvánult meg a lengyelek hősiessége a legmagasabb fokon, amikor 1953-ban Vorkuta bányászai sztrájkot szerveztek. A kétségbeesés olyan fokáig jutottak el, hogy egyszerűen kijelentették felügyelőiknek, többet nem dolgoznak a bányákban, hanem haladék nélkül haza akarnak menni. Amikor követelésüket fölényesen elutasították, egy fiatal lengyel ezredes megszervezte a sztrájkot a 29. számú táborban (a fiatal lengyel ezredes régebben maga is vad kommunista volt) és két napon belül a Vorkuta-körzet valamennyi bányájában megállt a munka. Senki sem tudta, hogyan terjedt a hír, mert a bányák egymástól távol fekszenek, a Szovjetunió olyan vidékén, amely még nincs is feltérképezve és így a hírközlés sincs megszervezve. Megakadt a Leningrád-vidéki ipari körzet szénellátása, amelyet főleg a vorkutai antracitra alapoztak.
Ez a sztrájk a szovjet hatóságokat annyira meghökkentette, hogy a legfőbb ügyészt és a belügyminiszter helyettesét küldték az eset kivizsgálására. Felsorakoztak a 29. számú tábor foglyai a gyülekezőtéren, a miniszterhelyettes szólt hozzájuk, felhívta őket, részletezzék kívánságaikat. A megismételt követelésre, hogy a sztrájkolók csupán haza akarnak menni, egy egyszerű, szinte naiv kérdéssel válaszolt: ’De hát, ha ti abbahagyjátok a munkát, ki fog itt dolgozni?’
Ez volt az igazság, abban a klímában csak kényszermunkát lehetett igénybe venni. Ha a lengyelek kívánsága erre irányul, akkor – így folytatta – elutasítja a további tárgyalásokat, menjenek vissza dolgozni. Erre a foglyok egy szálig elhagyták a gyülekezőteret. A belügyminiszter helyettese és a Szovjetunió főügyésze ott maradtak középen egyedül.
Ezután pedig tíz napon át a körzet egyik bányája sem dolgozott. A hatóság a tábor területén hangosbeszélőket állított fel, katonazenét játszattak, közbe-közbe propagandaszólamokat és fenyegetéseket hangoztattak. Géppuskákkal felszerelt csapatokat vonultattak fel, és augusztus elsején a hangszórók kihirdették, amennyiben a munkát haladéktalanul nem kezdik el újra, akkor lőni fognak.
Senki sem mozdult. Néhány perccel később a géppuskák tüzet nyitottak a barakkokra. Mint a jégeső, jöttek a lövedékek a deszkafalakon keresztül, és perceken belül kettőszáznegyvenen sebesültek meg, huszonkilencen meghaltak. Tűzszünet következett, és újabb felszólítás hangzott a hangszórókból. Ez volt a vég. Hogy elkerüljék a további vérontást, a lengyel ezredes elrendelte, menjenek vissza a foglyok a munkahelyükre. A sztrájk elmúlt. Őt magát és a csoportvezetőket elfogták és kivégezték. (Az eseményeket 1958-ban, amikor történetesen már Angliába kerültem, megerősítette egy magyar állatorvos, Szép Gáspár, aki abban az időben Vorkutában volt.)”
Rupert Rafael (1910–1996) ügyvéd, a két világháború közötti időszak ismert ellenzéki politikusának, Rupert Rezsőnek a fia. 1947-ben tartóztatták le Magyarországon kémkedés vádjával, majd átadták a szovjet hatóságoknak. 1948-ban Badenben huszonöt év kényszermunkára ítélték és deportálták Szovjetunióba. 1955 novemberéig raboskodott, majd hazaengedték, de Magyarországra érve ismét bebörtönözték, végül 1956 októberében, a forradalom kitörése után néhány nappal szabadult. November közepén Ausztriába, majd onnan Angliába menekült. Emlékezéseit ott diktálta le.
A felidézett jelenet mai aktualitása: Kelet-Európa népei hasonló sorsot voltak kénytelenek elviselni évszázadok óta. Hitler, majd Sztálin tömeggyilkos diktatúrája egyként végigpusztította ezt a vidéket. A közös sors a leselkedő közös veszélyekre figyelmezteti a térség mindegyik népét. Ha az egyik szenved, követi majd a másik pusztulása is. A második világháborúban a lengyelek kerültek először e két szörnyhatalom mozsártörőjébe. Mégsem lehettek utóbb „győztes” hatalom. Pusztultak ők is tovább. Erre a közös pusztulásra és az ezzel szembeni felemelt fejű ellenállásra emlékeztet a könyvnek ez a jelenete. Magyar nyelven, egy magyar rab emlékiratában szólal meg a lengyel példázat nagyszerűsége.