Menü Bezárás

Dobos Marianne: Állandóan sütött a(z őszi) nap – Beszélgetés Szopori Nagy Lajos irodalomtörténész-műfordítóval és feleségével, Verával

Szopori Nagy Lajos: Mielőtt bármit is kérdeznél, engedd meg, hogy elmondjam: az 1956-os forradalom tizenkét napja bennem úgy maradt meg, hogy szinte állandóan sütött a(z őszi) nap. A „fehér könyvek” csupa szürke-szemcsés fotóival sohase törődtem, ám amikor a Nagy Imre-temetés után és a rendszerváltozáskor egymás után kerültek napvilágra a fényképek, nem kis lehangoltsággal konstatáltam rajtuk a bennem élőnél jóval kevesebb napfényt. Hát persze: 23-án, 25-én (a kétszeri Parlament elé vonulás napján) s a hónap utolsó napjaiban valóban napsütés volt, de – akkori naplóm tanúsága szerint – akadtak bizony szürke, esős, szeles napok is. Úgy látszik azonban, az ember belső érzései képesek az időjárás „átalakítására” is – ezért volt számomra napfényes minden nap október 23. és november 4. között. És napfényes ma is.

Dobos Marianne: Ez a vallomásos bevezetés azt jelenti talán, hogy dédelgetett álmaid valósultak meg a forradalomban?

Sz. N. L: Igen is meg nem is. Mert „álmodtam” természetesen a rákosista diktatúra megszűnéséről, egy félelemnélkülibb, kevésbé hazug világról, de hogy ez forradalommal valósulhatna meg, az valójában csak 23-án, a Bem-szobornál tapasztalt elszánt és felemelő hangulat hatására kezdett érlelődni bennem. Az pedig, hogy olyan egységes akarattal lép föl az egész nemzet, mint ahogy az történt, a legszebb álmaimban sem jelent meg. Hadd említsem meg zárójelben egy objektív külső szemlélő minősítését erről az egységről. Simopekka Nortamo finn újságíró, aki 1956. november 3-tól több napot töltött Magyarországon, így fogalmazott 1994 októberében a Magyar Nagykövetség által a Helsinki Egyetemen rendezett kiállításhoz kapcsolódó emlékülésen: „1956 a magyarok téli háborúja (1939–1940-es finn-szovjet háború, ami a nemzeti egység mintapéldája!) volt.” De térjünk vissza az álmokhoz! Természetesen ’56 tavaszától benne voltam a reformtörekvéseket célzó, főként egyetemi mozgalmakban: részt vettem egy Kolhoz-összejövetelen, eljártam a Petőfi-körbe, ott voltam a DISZ megújításával próbálkozó egyetemi megbeszéléseken, a Tiszta szívvel című folyóirat születésénél – ezeket azonban lépésről lépésre haladó faltágításnak fogtam föl. És talán mivel egyre több probléma kimondhatóvá vált, naivul úgy véltem, hogy – marxistául szólva – az uralkodó osztály hajlítható lesz az engedményekre. Az is igaz persze, hogy némely figyelmeztetőjeleket magam is érzékeltem az ellenkezőjére, meg arra, hogy „forr a világ”. Elevenen él bennem az emlék, hogy ’56 júliusában a Kecskemét melletti Kadafalván, ahol egyhónapos katonai szolgálatunkat töltöttük, egyik délután az ezredparancsnok alezredes elvtárs politikai eligazítást tartott a hodálynyi teremben, és „egyes körök” hazai tevékenységét bírálva vörös fejjel ordította: „Én itt most garantálom maguknak, hogy Magyarországon nem lesz Poznan!” De mire a gyanú megerősödhetett volna az emberben, hogy ezek szerint mégiscsak lehet, megjött a hír a július 18–21-i KB-ülésről és Rákosi leváltásáról, ami viszont azt sugallta, hogy lám, a békés szívósság is hozhat eredményt. Masíroztunk éppen hazafelé a gyakorlatról, és a szakaszban tőlem nem messze menetelő Márton László (a „párizsi”) hirtelen – s teljesen szabálytalanul, mert nem ő volt a nótakezdő – előénekelte a Hunyadi László kórusának első sorát: „Meghalt a cselszövő… három, négy”, és a szakasz derűs arccal, harsányan fújta-dúdolta vele. Menetelni lehetett rá, így a szakaszparancsnok Molnár hadnagynak sem volt problémája vele.

D. M.: A beszélgetés elején mintha futólag a naplódról tettél volna említést. Naplóíró „fajta” vagy, vagy csak az alkalom késztetett az írásra?

Sz. N. L.: Október 23-án éjjel, amikor úgy fél 12 tájban hazaértem a Ménesi úti kollégiumba, kezdtem meg a följegyzéseket. Életemben először tört rám töményen az az érzés, hogy a nagybetűs Történelem részese és tanúja vagyok, és a magam számára is rögzítenem kell mindent, amit látok-tapasztalok. Tudat alatt nyilván bennem volt az is, hogy az otthoniaknak, apámnak, aki egy kisalföldi faluban volt tanító, pontosan számolhassak be élményeimről. Ez utóbbit abból is gyanítom, hogy miközben jött a hír a szovjet tankok várható érkezéséről, az első elkeseredés és indulat után az villant eszembe: akkor hát nem tudom feladni a köszöntőtáviratot apám születésnapjára, ami épp 24-én van. (Emberi esendőség a nagy történelmi pillanatban!) A napló rövid bejegyzéséből tudom, hogy végül csak 30-án nyitott ki a posta, s akkor adtam föl az immár életjelként is funkcionáló táviratot. Magam előtt látom a Vásárhelyi Pál utcában várakozó hosszú sort, s elmondhatom: ilyen nyugodt, derűs türelmes és kommunikatív sorállásban azóta sem volt részem. S ahogy az itteni emlékek most eszembe jutnak, meg kell osztanom Veled azt a felfedezésemet, hogy a naplómba túlnyomórészt csak a tapasztalt-hallott tényeket, eseményeket rögzítettem vázlatszerűen, hiányoznak viszont belőle a bennem mindmáig élő apró vagy éppen hatalmas, felemelő érzelmi élmények. Úgy volna hát az ember, hogy önkéntelenül is csak azt jegyzi föl, amit esetleg elfelejthet s a felejthetetlent nem?

D. M.: Tudnál ezekre példát is mondani?

Sz. N. L.: Hogyne, mindegyikre többet is. Milyen jó például, hogy ezt olvashatom az október 25-i feljegyzéseim között: „ebéd a menzán: paradicsomos káposzta”; majd 26-án: „Reggel az egyetemre megyünk, reggeli: tea, zsíroskenyér, ebéd: bableves, vacsora: nincs.” Nemcsak a menüre nem emlékeztem már tudniillik, de arra sem, hogy 24-e kivételével végig működött az egyetemi menza. De azt is megtudhatom, hogy 27-28-án a szovjetek lezárták a Szabadság-hidat, így a Lánchídon tudtunk csak átmenni Pestre. Még 29-én is őrizték, és reggel az a hír jött a kollégiumba, hogy nemzetőröket is fegyvereztek le ott: ezért is nem mentünk el Bernschütz Sanyival jelentkezni a nemzetőrségbe.

D. M.: És a fel nem jegyzett „felejthetetlenek”?

Sz. N. L.: Megpróbálom visszafogni magamat és szűkszavú leszek. Legyen az első a 23-ai felvonulás egy apró kezdeti mozzanata. A Bajcsy-Zsilinszky úton haladt a tömeg az akkor Rudas László utcai torkolatnál, ahol egy közlekedésirányító „gomba” állt, benne most is egy rendőr. A sorból váratlanul kivágódott évfolyam-, sőt csoporttársam, November Andris, és egy kokárdát nyújtott föl neki barátkozó mosollyal. Az eset nemcsak azért említésre méltó, mert a rendőr, visszaintve neki, elfogadta, hanem azért is, mert olyasmit fogadott el, ami az ’50-es évek elejétől – hogy finoman fogalmazzak – nem volt preferált ruhadísz. Másodjára jöjjön két emlék 25-én délutánról. Néhány órával a délelőtti Országház téri vérengzés után újra vonulunk egy folyamatosan duzzadó tömegben az amerikai követség elé, ahol állítólag ENSZ-küldöttek szólnak majd a néphez. Kanyarodunk éppen a Kossuth utcából a Petőfi Sándor utcába, amikor meglátjuk a járdán az épp a sarokhoz érkező Darvas Ivánt és Gábor Miklóst (úgy emlékszem, egy vagy két színésznő is volt velük). Az „Aki magyar, velünk tart” egy rövid szünetében valaki elkiáltja magát: „Színészek is jöhetnek!”, mire a tömeg ütemesen átveszi és zúgja az új jelszót, mintegy biztatást kapva a „kedvencek” jelenlététől. Aztán valamivel később, már a Szabadság tér táján szovjet tankok sora tűnik föl a Margit-híd felől. A tömeg egyetlen (és utolsó) védelmi fegyveréhez nyúl: előbb a Himnuszt, majd a Szózatot énekeljük moccanás nélkül. (Tudjuk az utóbbit is, noha 6-7 éve nem hallhattuk.) A tankok elhaladnak, ENSZ-küldöttek helyett azonban egy követségi hivatalnok higgaszt le bennünket az erkélyről: nem kaptak utasítást a kormányuktól, addig pedig nem tudnak segíteni. És továbbvonulunk, át a téren a Parlament előtt – most nem lőnek. S hadd térjek vissza még a 30-ai sorban állási élményem folytatására. A várakozás közben egyszerre csak megjelent egy régi közlegényi egyenruhába öltözött katona, és egy nő hangosan „elsóhajtotta” magát a sorban: „A mi katonánk!” A három hónappal ezelőtti gimnasztyorkás kadafalvai önmagunkra gondolva érteni véltem az odaforduló tekintetek örömét. Utolsónak pedig egy hazai, kisalföldi emlék. November elseje, Lövőn a Nemzeti Tanács elnökénél vagyok a magammal hozott tájékoztatóanyagokkal. Beszélgetés közben a szomszéd szobából átszűrődik a rádió déli harangszava. Az elnök keresztet vet, elkönnyesedik a szeme, s azt mondja: „Hát ezt is megértük! Emlékezzünk hősi halottainkra.” (Az első mondat a déli harangszó visszahozására vonatkozott!) Elnézést, ha túlságosan belemelegedtem volna a mesélésbe, de azt hiszem, a történetek valami lényegeset is megvilágítottak a forradalom okaiból. Hogy tudniillik sok egyéb mellett a hagyományainkból, szokásrendszerünkből, jelképeinkből – identitásunkból – is ki akart forgatni bennünket a bolsevista-rákosista hatalom.

D. M.: Az utolsónak elmondott élményedből az derül ki, hogy november elsején már otthon voltál. Ez meglep, hiszen korábban említetted, hogy először érezted magad a Történelem részesének, tanújának, és erre most visszavonulsz a „végekre” onnan, ahol ez a Történelem készül. Hogy van ez?

Sz. N. L.: Ha most poénkodni akarnék, azt válaszolnám: elmentem a „végekre” történelmet csinálni. A dolog azonban jóval egyszerűbb: megtalált egy értelmesnek látszó feladat. Az eddig elmondottakból észrevehetted, hogy fegyvertelen közkatonája voltam a forradalomnak: résztvevője szinte minden megmozdulásnak, röplapsokszorosító az egyetemen stb. Nos, október 30-án délelőtt éppen egy – régi soproni osztálytársam, a román szakos Veres Karcsi (tudomásom szerint ma Hollandiában élő festőművész) által szervezett – akcióból tértünk vissza az egyetemre. Dudás Józsefnél jártunk úgy hatan-nyolcan a Szabad Nép székházban, ahol a stábjával székelt. Kiáltványt nyomtattak éppen ENSZ-csapatok behívását kérve, ezeket kellett volna széthordanunk a külföldi nagykövetségekre. Maga Dudás jött le hozzánk az előcsarnokba, mindannyiunkkal keményen kezet rázott, de végül nem sikerült meggyőznie bennünket a feladat elvállalásáról. Olyan értesülésünk volt ugyanis – ó, örökös kudarchozó „magyar korrektség!” –, hogy a kormány a látszatát is kerülni akarja annak, hogy az éppen „kivonulni készülő” (!) szovjetek háta mögött a külfölddel „paktáljon”. Az egyetemre visszaérkezve értesültünk az Országos Nemzeti Bizottság (ONB) akciójáról, hogy tudniillik egyetemista csoportokat küldenek szét az országba a helyi nemzeti tanácsok szerveződését, működésük egységességét elősegítendő. Itt, a dékáni hivatalban találkoztam Szakács Sanyi barátommal, és együtt határoztuk el, hogy csatlakozunk a Nyugat-Dunántúlra – „hazai környezetbe” – induló csoporthoz. Mindjárt jelentkeztünk is a Belgrád rakpart 24-ben, az ONB székházában, és ott emlékezetem szerint kaptunk tájékoztatóanyagokat, röplapokat, újságokat is. Másnap reggel 8-kor innen indult a buszunk a Győr–Pápa–Szombathely–Sopron útvonalon. S láss csodát: jött velünk a történészek párttitkára, egyben évfolyamunk pártfelelőse, Barek elvtárs is, amiben akkor – jól ismerve korábbi hithűségét – csupán valami diszkrét bájt éreztünk. (Azóta szerzett tapasztalataink birtokában talán már több gyanakvás lenne bennünk.) „Bájos” jelenet volt, amikor az egyik útközbeni, szántóföld széli pihenőnél Szakács Sanyi a buszról leszállva odalépett hozzá, és utánozhatatlanul kedves alig-mosolyával megkérdezte: „Mi újság, Barek polgártárs?” Egy szó, mint száz, amikor a 84-es úton szülőfalum Új utcai végéhez értünk, elköszöntem a Sopronba tartó maradék társaságtól azzal, hogy a vasárnapi visszainduláskor Sopronban találkozunk. Este 8 óra volt.

D. M.: Hogy is hívják a szülőfaludat? És hogy sikerült a „történelemcsinálás”?

Sz. N. L.: Alszopor ez a falu, de 1950 óta már Újkérnek hívják, ekkor ugyanis három kisközséget (Al- és Felszopor meg Újkér) ez utóbbi néven egyesítettek. A „történelemcsinálás” csak két napig tarthatott, a november 4-ei visszautazásból pedig semmi nem lett. Másodikán (persze postai meghívással) még beszéltem Sopronnal, és olyan hírt kaptam, hogy a csoportból nyolcan visszautaztak Pestre. Kik voltak, és mi lett a sorsuk 4-e után, nem tudom. A magam kerékpáros körjárataiból a már elmesélt lövői harangszón kívül egy dolgot tartok fontosnak megemlíteni. A naplómban található feljegyzések szerint mind az újkéri Nemzeti Tanács titkára, mind a lövői NT-elnök és iskolaigazgató (az NT tagja) álláspontjának jellemzésénél az az első mondat: „Bosszú nincs!” A lényeg azonban, hogy otthon rekedtem, és kiszorultam a történésekből. Vagy megmenekültem a rosszabbtól? A haláltól? Azóta többször belegondoltam: három olyan eset is volt a forradalom alatt, amikor – őrzőangyalom jóvoltából? – teljesen véletlenül nem értem el a veszélyes helyszínre. Először 23-án este, amikor a Parlament előtti hosszú várakozásból nem mentem át a rádióhoz, hanem kitartottam Nagy Imre megérkezéséig. Másodszor 25-én délelőtt, amikor a szovjet harckocsikkal együtt vonultunk a tömegben a Parlamenthez, ám a tömegnek az a része, amelyben mi is ott voltunk, valakiknek a felszólítására megtorpant egy, az alsó szintjein rácsos ablakú középület előtt, amelynek közelében két „zöld ávós” is posztolt, ahogy mondták, a „fosztogatóktól” védik a környéket. (Helyileg mindmáig nem azonosítottam be, valahol a Szabadság tér előtt-mögött lehetett.) Állítólag az épületben politikai foglyokat őriztek, és ezeket kellett volna most kiszabadítani. Két-három teherautó is állt ott, néhányan fölmásztak rájuk, golyószórótöltényeket dobáltak le róluk. Mások az épület kapuját döngették, valaki eldobott egy kézigránátot is, de eredmény nem lett. Ezzel a téblábolással viszont ment az idő, és amikorra indulni készültünk volna a Parlament elé, hozták a hírt, hogy ott lőnek az ávósok, így hát visszafordultunk. A harmadik megmenekülésem meg éppen ez az otthonrekedés volt november 4-én. Így persze a bekövetkezett rettenet megemésztése – a cselekvésképtelenség miatt – bizonyos értelemben nehezebb lett. Rádiót hallgattam apámmal, majd az egri főiskoláról hazatért falubeli barátommal, Giczy Jánossal (ma Sopronban élő festőművész) beszéltük meg a történéseket, s keserű-indulatos leveleket váltottunk évfolyamtársammal, Nagy Ernővel (szerencsénkre a levélellenőrzés még nem működött a régi-új kapacitással). S mindeközben véletlenül – vigaszul? – végigolvastam a Kalevalát. És az elkeseredésemből született verseim egyikét Kalevala-ritmusban is írtam. Nincs meg már ez a vers, s emlékezni is csak arra emlékszem, hogy a tankok nyomulásával kezdődött, meg arra a három sorra, ahol – nem véletlenül – megtört a kalevalai ritmus: 

„Minden magyaroknak mocska:
Kádár, Marosán, Münnich, Dögei,
Apró és Kossa.”

D. M.: Ez bizony nem a Tompa Mihály-i allegorikus beszéd, az kétségtelen. Talán egy későbbi vészhelyzetben semmisítetted meg ezeket a verseket?

Sz. N. L.: Nem, vagy legalábbis nem emlékszem ilyesmire: a legnagyobb vészhelyzetet ugyanis átvészelték. 1957 elején – februárban-e vagy március 15. előtt, nem tudom pontosan, mert ekkor már nem vezettem naplót – egyik este bőrkabátos, géppisztolyos „különítmény” érkezett a Ménesi úti kollégiumba s járta végig a szobákat ellenőrző-házkutatási feladattal. A füzetke, amelyben verseim voltak, az asztalfiókban lapult, eldugni sem időm, sem megfelelő hely nem volt a szobánkban. Nem tudom, az mentett-e meg bennünket a fiókok és szekrények átkutatásától (röplapkereséstől), hogy épp a szobában tartózkodott Nagy Ernő tanár bátyja, aki Kőszegről jött fel Pestre, és mint „idegennel” vele kezdtek foglalkozni: kérdezgették, igazoltatták; szerencsére azonban sikerült kimagyarázkodnia. Arról azután sejtelmem sincs, hogy végül egy „rossz pillanatomban” esztétikai aggályaim miatt váltam-e meg a füzettől: tudniillik mind a naplómat, mind az összegyűjtött röplapokat és újságokat mindmáig – tudatosan – megőriztem.

D. M.: Szülőfaludban nagyon közel voltál a nyugati határhoz. Eszedbe se jutott november-decemberben, hogy külföldre menjél?

Sz. N. L.: Bármennyire is meglepő: nem. Megmagyarázni nem tudom, meg se kísérlem, mert föl se merült a gondolataimban, nem mérlegeltem a lehetőségét annak ellenére sem, hogy november 12-én megtudtam soproni utam során a Tanítóképzőben, hogy két volt tanárom – osztályfőnököm és rajztanárom – Ausztriába távozott. S azzal együtt sem, hogy a rádióból a menekültek üzeneteit hallgatva együttéreztem velük, megértettem, de egyben valamennyire sajnáltam is őket sorsuk bizonytalansága miatt. Feltételezem: ez is közrejátszott abban, hogy amikor már 1957 tavasza táján az ugyancsak Ausztriába menekült Szakács Sanyi visszatérésének szándéka és lehetősége merült föl, örömmel és készségesen kerestem föl Szabad György tanár urat a véleményét, tanácsát megtudakolni ennek realitásáról.

D. M.: Így tehát odahaza töltötted a karácsonyt?

Sz. N. L.: Tudva e készülő kötet címét, vártam már a kérdést, bár szívesen ki is kerültem volna. Igen, otthon töltöttem, de semmi határozott, konkrét emlékem nincs róla. Az egyetlen említésre méltó tény, hogy december 24–28. között nincs bejegyzés a naplómban, ami arra mutat, hogy az ünnepek idejére túlléptem a politika „zajos kocsmáján”, s talán én is Márai angyalát vártam a mennyből, mivel más remény nem volt.

D. M.: Hogy látod: mennyire van a helyén ma az ország tudatában a forradalom és szabadságharc?

Sz. N. L.: Természetesen nincs a helyén. Nem volt „hiábavaló” a harminchárom éven át tartó agresszív megfélemlítés és lejáratási kampány a „fehér könyvektől” egészen a 30. évforduló konferenciájáig és kiadványaiig: a szenny a hó alatt várakozó maghoz is leszivárgott. És amikor eljöhetett volna – hogy a képnél maradjak – a csírázás ideje, egy-két reménykeltő pillanat után ömleni kezdett – tanúkat és történészeket félresodorva (és befolyásolva) – a politikai hablaty. A politika persze mindig is megpróbálta a múltat kisajátítani, a gátlástalanság mértéke azonban már a XX. század „uralkodó eszméinek” (nácizmus, kommunizmus) a terméke. Ennek egyik legelképesztőbb megnyilvánulása, hogy 56 értelmezésében, megítélésében – analogikusan szólva – Jellasics, Metternich, Haynau vagy éppen a Bach-huszárok szempontjai egyenlő súllyal esnek latba a „fölkelt nemzet” szempontjaival, s nem derülhet ki – Illyéssel szólva –, „mikortól gyilkos a gyilkos”. A másik pedig, hogy a könnyedén bedobott közhely – „mindenkinek megvan (megvolt) a maga ’56-ja” – értelmének kiterjesztésével a megvalósult nemzeti egység tényét próbálják meg kilúgozni a tudatunkból. Mi, emberek természetesen mindannyian „egyedüli példányok” vagyunk, s így a közös, azonos élményeket is más-más hangsúlyokkal, hangulatárnyalatokkal, ténykiemelésekkel éljük át és őrizzük meg. Nyilván ezzel fogunk találkozni ebben az interjúkötetben is – én a magam napfényes élményeiről beszéltem, akinek viszont a Parlament előtt a hozzátartozóját lőtték le, valószínű, hogy borúsnak élte meg a napokat. Hiszem azonban, hogy a szándék és az emlék alapvető közössége kirajzolódik majd e „sokféleségből”.

Pár éve egy másik interjú során, amikor ugyancsak szóba került 1956, a fentebb mondottak miatti keserűségemben József Attilát segítségül hívva hárítottam el a bővebb nyilatkozatot: „… számon a szó kihűl, de hát kinek is szólanék?” Ehhez képest te most sokat előcsaltál az emlékeimből. De hát… kinek is?

D. M.: Ti már akkor együtt jártatok?

Szopori Nagy Lajosné, Vera: Évfolyamtársak voltunk, magyar–történelem szakosak négy tanulócsoportban. Visszatekintve a közel fél évszázada történtekre, igen jó közösségi szellemű évfolyam voltunk. A vidékiek kollégiumban (a lányok a Rákóczi út 5-ben, a fiúk a Ménesi úton) laktak zömmel, és a pestiekkel együtt remek kirándulásokon ismerkedtünk a fővárossal, a budai és a Duna-kanyari hegyekkel, Esztergommal, Egerrel, a Bükkel és Miskolccal. Ezek máig feledhetetlenek a közös mozizásokkal együtt. Elég sokan jöttünk tanítóképzőből, valószínű ennek a kiváló pedagógusképző intézménynek is köszönhető a közösségi élet gyors és tartós szervezése. Így Lajossal is rengeteg közös élményünk van a négy év eseményeiről, az ’56-os történésekről is. Mivel a lánykollégium központi helyen volt, sok egyetemi fiútársunk is megfordult ott hosszabb-rövidebb ideig. Mi – a tűzfészekben maradt lányok – élelmet szereztünk: veknikenyereket, zsírt, szalonnát, tepertőt, kolbászt, tojást, s amikor működött az egyetem konyhája, a menzáról vittük nagy fazekakban az ételt a Kossuth Lajos utcán a kollégiumba. Mivel központban voltunk, jó hírforrás, hírközvetítő hely lettünk. Jelentős tevékenységet nem végeztünk: etettük a betérőket, röplapokat írtunk, sokszorosítottunk, ragasztottunk, jártuk a várost, majd látogattuk meglőtt fiútársainkat – tettük, amit hétköznapi emberként tehettünk. A november 4-i orosz támadás után a fegyveres harcban részt vevő társaink menhelye, a mentésben részt vállalók egyik törzshelye volt a kollégium, de én két társnőmmel 3-án hazamentem a szüleimhez – ki tudja, milyen ösztönös indíttatásból. Amikor ’57 elején visszatértem, az éjszakai házkutatások, a titkokat suttogó összehajló fejek hangulata, a kollégium előtti fák törzsén lévő golyószóró ütötte sebek, a ház falán lövedéknyomok emlékeztettek a történésekre. A kapu mellett automatikusan kikerültünk egy négyzetméternyi aszfaltot – ott feküdt egy nap, egy éjjel a dumdumgolyó szaggatta halott férfi.

Én ’56 őszén késve érkeztem vissza a nyárból, anyám csonthártyagyulladásos mutatóujját gyógyítgattuk. Októberben értem vissza, a zsongás közepébe. Első élményem a Rajk-temetés, amelyről Imi mesélt betérve a kollégiumba. Megrázó élmény volt. Hiába voltam faluszéli szegény gyerek, akiktől ugyanúgy elvitte a beszolgáltatási kötelezettség az egyetlen hízódisznó levágásakor a zsír, a szalonna egy részét, mint a néhány tyúk tojta tojásból a megfelelő számú darabot, az egy-két hold gabona terméséből a cséplőgéptől a sarcot, mint a tehetősebb gazdáktól. (Így lett apámból a szolnoki Vegyiművek építkezésén segédmunkás.) Hiába láttam, hallottam Cséri-pusztán az állami gazdaság dolgozóinak félős örömét az ’53 nyarán a rádióban nyilatkozó Nagy Imre beszédének hatására. Talán a középiskolás négy év kollégiumának világtól elzáró féltése is hozzájárult, tény: én eléggé felkészületlen voltam a Rajk-temetéstől kezdve viharos gyorsaságú eseménysorozatra. Eufórikus érzelmekkel jártuk a szellemi-tudati előkészítőnek bizonyuló vitaesteket, előadásokat az egyetemen, a Gólyavárban, a város különböző helyszínein.

23-án, kedden koradélután, gyönyörű őszi napfényben, kiskabátban-szoknyában mentünk a Kossuth Lajos utcában a napsugaras jobb oldalon az egyetem felé a kollégiumból: Gizi, Olgi, Judit, Pintyő, Csöpi – az összeszokott banda. Érdekes, hogy volt bennünk egyfajta örömteli feszültség, kicsit hangoskodtunk is: most történelmet csinálunk? most forradalom van? lesz? A Kígyó utcától már alig lehetett mozogni a minden irányból áramló diákok tömegében, amelyből utcaszélességű sorokba rendeződtünk, aztán híre jött Piros elvtárs (belügyminiszter) tiltásának, majd engedélyének. A rendezők kommentár nélkül a lányokat küldték a sorok belsejébe, a fiúkat a sorok szélére, így közelítettünk a fiatalok tömegétől már megközelíthetetlen Petőfi szoborhoz. Innen részesei voltunk a nap minden eseményének: az utcán az egyre szaporodó tömeg faltól falig vonuló tengerének, egyet akarásának, skandálásának, hullámzó, falról visszaverődő énekének: Isten, áldd meg a magyart! Fantasztikus volt: „Petőfi-élmény”. És szabadon vihette a tömeg a nemzetiszín zászlót – sírtunk a felemelő, gyönyörű érzéstől. Filmszerűen látom vonulásunkat a Margit-hídon, a már estébe hajló Bem téri gyülekezetet, majd vissza a Parlament elé, ott néhány lépcső magasából az egész teret betöltő tömeg emberfej-tengerét, a leállított villamosokra felkapaszkodókat, majd újságfáklyákat… szavalatokat… beszédet… ellentétes megszólalásokat – majd: „a Rádiónál lőnek” hírre rohantunk a Rádióhoz a mellékutcákon. A Bródy Sándor utcában a Múzeum körútig ember ember hátán – majd a Rádió épületétől lövéseket hallva a tömeg zászlóstól a Kiskörút felé menekült tülekedve a lövésektől, de a Körúttól visszafordult, visszanyomult a Himnuszt énekelve. Ez párszor megtörtént, sokan földre estek, átkozódtak, de a tömegbe kapaszkodva ismételten nekiindultak. A Körúton a Múzeum előtt nyitott teherautók álltak le, állítólag csepeliek, és fegyvereket adogattak mindenkinek, aki kért. Visszanyomulván a Rádió épülete felől füstöt? könnygázt? láttunk terjengeni, lőttek, ki? kire? – nem tudtunk tájékozódni, így lihegve, kimerülten hazamentünk a Puskin utcán végig a kollégiumba. Oda aztán éjféltájig sok társunk hazatért, betért, megbeszéltük a történeteket büszkén: talán tényleg történelmet csinálunk.

A következő napok legnagyobb élménye nekem is a betört kirakatüveg mögött a sértetlen áruk halmaza a felirattal: a forradalmár, a magyar ember nem lop. (Istenem, milyen erkölcsi magasság ez akkor, amikor szegény, kopott, nyomorult volt mindenki.) A sokasodó elesettek családtagjainak nagy, nyitott lisztesládákban gyűlő rengeteg papírpénz, érintetlenül – mert „a tisztességes magyar ember segít”. Hát ez bizony meghatározó identitásformáló mozzanat volt! Volt kevésbé felemelő élményünk is, amikor a Köztársaság téren folyó harcok után az Erkel Színház melletti, levelét lehullatott fára lábánál felakasztott mezítlábas, félmeztelen ávós hullát ugrált körbe egy rosszarcú nő és köpködte. Ettől megundorodtunk, hazamentünk.

Az életveszélyt nem éreztük. Pedig az oroszok a kollégium előtt is lelőttek dumdumgolyókkal egy fiatal férfit – borzasztó volt a golyó által rózsaként kinyíló sebek látványa. Gyertyát, virágot vittünk a halott mellé, amíg el nem vitték a legközelebbi térig elföldelni. És a tereken sokasodtak a sírok, a gyertyák, a virágok. A segíteni akarás ösztönzött Pintyővel arra, hogy a Puskin utcán át elmenjünk a Vas utcai kórházba ápolónak jelentkezni. A Puskin utcát a Bródy Sándor utca felől végiglőtték. Így mi oda-vissza szaladgáltunk a golyószórás szüneteiben. Sikerült. Nem is izgultunk. Vagy: a Rákóczi útra néző, II. emelet 14-es szobában laktunk. Nagy csörömpöléssel nyitott páncélkocsik masíroztak, három-négy orosz katonával, mozgatható géppuskával a fedélzetükön. Érdeklődve lestük az ablakból őket, aztán láttuk, hogy az egyik katona felmutat ránk, és a fegyver csöve fordulni kezd. Isten tudja, honnan jött az ösztön: földre rántottuk egymást, s már csörömpölt is az ablak, az alatta lévő polcról potyogtak ránk a könyvek, s a szemközti falban ott sorakoztak a lövedék ütötte lyukak. Az ablaknál elhűlve mértük be, hogy kb. a fejünk magasságában érkeztek a golyók.

Az Astoriára néző, talpig üvegablakon át meg azt néztük távolból, a folyosóról, hogy ötletesen fehér tányérokat hordanak ki az étteremből, és megfelelő távolságra leforgatva telerakják az úttestet. Az orosz tankok nem mertek rájuk menni, aknának nézve őket. Egyszer csak látjuk, hogy megunva az ácsorgást, felénk fordítják a fegyvercsövet. Hasra vetettük magunkat és rák módjára araszoltunk hason hátra. Ez is sikerült. Egyszer azért majdnem megvert bennünket a tömeg. A Szovjet Kultúra Háza a Semmelweis utca és a Kossuth Lajos utca sarkán lévő épületben volt. Kihordták belőle a cirillbetűs könyveket – az ideológiai szemét mellett klasszikusokat is – a Kossuth Lajos utca közepére, máglyába rakva. A hanglemezeket néhányan előtte meg is taposták. Pintyővel néztük egy darabig, majd ő, az operalemezek mániákus gyűjtője (ebédjegyét is eladta értük) felsikoltva odarohant a máglyához kimenteni valamelyik kedvencét. Már ráüvöltött valaki, de sikerült visszarántani a tömegbe, ott már elveszik az egyén. Ezt a technikát és azt, hogy tüntetéskor lehetőleg falhoz, ott is közel pinceablakhoz, takarásba kell állni, ösztönösen ekkor sajátítottuk el. Ugyanis 25-én, a véres csütörtökön azok menekültek meg a golyózáporban a Parlament előtt, akik a Rákóczi-szobor takarásában, hullák fedezékében, a Földművelési Minisztérium árkádja alatt húzódtak meg, vagy – szerencséjükre – beestek az utóbbinak a pincéjébe. Zárójelben: ezen a napon mi nagy lábassal a menzára indultunk ételt szerezni a kollégiumi „nagycsaládnak”, így csak az Astoriánál álló orosz harckocsikat láttuk: akkor még barátkozó katonákat, civileket, magyar zászlókat rajtuk. A „szociális érzékenységünk” és felelősségtudatunk mentett meg bennünket. Aztán október– november fordulóján egyre jobban izgatott bennünket: mi van otthon? Hírt nem hallottunk, ugyanakkor zavarosodott a világ: ki lő, kire a padlásablakokból, kit lőttek meg, ki jajgat éjjeleken keresztül a mi padlásunkon (aztán csend lett, egyes hírek szerint meghalt, mások szerint eldugták és ápolták a kollégiumban). Alakultak a pártok, kapualjak hirdették cédulákon alakulásukat. Kiszabadult Mindszenty… Eldöntöttük, hogy hazamegyünk. Vonat nem járt, gyalog a 80-100 kilométer sok volt, így a Vármegyeház utcában gyülekező vidéki teherautók egyik sofőrjével megbeszéltük, hogy amint lerakja az élelmiszert, burgonyát, kenyeret, lisztet, almát és indul vissza Szolnok irányában az Alföldre, elvisz bennünket a platón. Így november 3-án délután Pintyő, Maca és én felmásztunk a teherautóra, és elindultunk a 4-es főúton Üllő–Monor–Cegléd felé. Megdöbbenve láttuk, hogy Kőbányáig Pest felé folyamatosan, egybefüggő oszlopban, útszélességben csattognak a szovjet harckocsik. Végig Abonyig az útszélre, árokba, kukoricaföldek szélére, szántóföldek sarába szorult le a teherautónk. Én leszálltam Abonyban, társaim Szolnokig eljutottak, és Maca is ott maradt. Emlékezve a háborús orosz katonák cselekedeteire – bár gyerekként éltük át – félt továbbmenni Kunhegyesre. A Szolnok–Cegléd közti útról egész éjjel behallatszott hozzánk a tankok csörgése-csattogása. A mi házunk öt-hat kilométerre esett az útvonaltól, mégsem aludtunk a félelemtől egész éjjel. Ráadásul a Garay utca – földes, fás kis utcánk – a falu szélére, a mezőre futott ki, és a szántóföldön éppen az utcával szemben volt beásva egy ágyú. Mint teherautós utunkon minden város, falu szélén, csövükkel a házak felé. November 4-én hajnalban nekünk már nem is volt meglepő Nagy Imre segítséget kérő szózata. És az sem, hogy hiábavaló volt. A szomszédok, az anyámék szkeptikusan emlegették: nem volt segítség ’19-ben Kun Béláék ellen, akik a páncélvonattal Abonyban is jártak akasztani. Nem volt nyugati segítség az oroszok ellen, hiába hallgatták a nyugati híradást titokban, a rádióban. Pedig most is volt félnivalója a falunak, mert 23-a híreire a traktorállomásról kivonultak a traktorok, és azokkal húzatták le a vörös csillagokat, a szovjet hősi emlékművet. Aztán egy reggelre eltűntek a falu széléről az ágyúk. A falu azonban némán lapult a novemberi, decemberi ködben. Hallgatott, még a kutyák sem vakkangattak egymásnak. Ahogy anyáink a mai napig nem mondták meg, hogy Kun Béláék hová földelték az akasztott, agyonlőtt embereket a nagytemető árkában, ahogy az asszonyok-lányok halálosan hallgattak a frontélményeikről – úgy lapult és hallgatott a falu ’56-ról is. Évtizedekig. A teherautón hazamenekített röplapok, feljegyzések, újságok is lapultak valahol otthon addig, amíg valamikor a ’60-as, ’70-es évek fordulóján apám egy boros összezördülést provokálva – félelmére hivatkozva – nem vállalta a további rejtegetést. Az udvaron égettük el máglyát gyújtva.

Aztán szétszórattunk ’58-ban. Az ország kisiskolái nyertek a frissdiplomás, lelkes csapattal. De akit a hivatása, speciális képzettsége Pestre predesztinált, annak 5-15 évébe telt, míg vissza vagy a helyére verekedte magát. Én hivatástudattal tanítottam falun, városon, általános és középiskolában, felnőtt tagozaton. És hűségesen elmondtam minden osztályomnak ’56 történetét. És a mag jó talajra hullott: a ’73-as Petőfi-évben mezőgazdász tanulóim arasznyi nemzetiszínű szalaggal jöttek iskolába, 12 pontot készítettek. Fel is jelentett bennünket egyikük édesanyja. Jöttek a helyi belügyesek. Be is vitték őket, s kettő nem is érettségizhetett közülük. Engem sem dicsértek meg, amikor két ízben is behívtak „elbeszélgetésre”. Az érettségitalálkozók visszhangja alapján mégis: megérte. Remélem, ezt a szellemet továbbadják a gyermekeiknek, unokáiknak.

Részlet a szerző Akkor is karácsony volt – Bölcsészek 1956-ról című kötetéből (I és É Bt. Kiadó, 2010, szerkesztő: Kabdebó Lóránt. A részletet a szerző engedélyével közöltük)

Vélemény, hozzászólás?