„Krisztus meghalt bűneinkért ’az Írások szerint’. A halál tényét két kiegészítés értelmezi: ’bűneinkért’, ’az Írások szerint’. Kezdjük a második kijelentéssel. Ez abból a szempontból fontos, hogyan is bánt a születő egyház Jézus életének tényeivel. Amire a Feltámadott az emmauszi tanítványokat tanította, Jézus alakjának megértésében most alapvető módszerré válik: mindaz, ami vele történt az Írás beteljesedése. Csak az Írásból, az Ószövetségből lehet őt egyáltalán megérteni. Krisztus kereszthalálára vonatkoztatva ez azt jelenti, ez a halál nem volt véletlen. Beletartozik Istennek az ő népével közös történetébe, logikáját és jelentőségét is ebből nyeri. Olyan esemény, amelyben beteljesednek az Írás szavai – olyan történés, amely logoszt, logikát hordoz, amely az igéből származik, és igévé változik, fedi és beteljesíti.” (XVI. Benedek)
József szívét megindítja a szeretet, amelyet tanúsít az idősebb testvér, amikor megkéri őt, küldje haza a legkisebb fiút. Ott marad inkább helyette. Hiszen biztosan nem élné túl idős apjuk, Jákob sem, ha huszonkét évvel a legkedvesebb fia, József elvesztése után most a későn születettet, immár az új legkedvesebbjét, Benjámint is elveszítené.
József nemhogy nem tud ellenállni a kérésnek, de meghatódottságában felfedi kilétét testvérei előtt és megnyugtatja őket. Ne bánkódjanak bűnük miatt, azért, hogy őt eladták, hiszen ez volt Isten akarata. Előre küldte őt, hogy ők megmaradjanak. Most ezért hívhatja meg őket a fáraó beleegyezésével. És: „Ne veszekedjetek az úton!” – szól még utánuk, mert ismeri az övéit.
Miután fiai már annyit hazudoztak neki, nem volt könnyű meggyőzniük a hazatérteknek atyjukat, a pátriárkát arról, hogy most igazat mondanak neki. Amikor azonban szavaikban felismerte József szavait, sietve felkerekedett, „hadd lássam, mielőtt meghalok!”. Miután áldozatot mutatott be apja, Izsák Istenének, álmában megkapta erre a megerősítést: „Én vagyok Isten, atyád Istene! Ne félj, csak menj Egyiptomba, mert ott nagy nemzetté teszlek téged! Lemegyek oda veled, és amikor visszatérsz, felhozlak onnan. József fogja lezárni szemedet saját kezével.”
Így is történt. Ezután jól éltek ott, sokasodtak és megszaporodtak a zsidók. „Közben Egyiptomnak új királya támadt, aki nem ismerte Józsefet.” Amikor még jól ment a dolguk a húsosfazekak mellett, már akkor többen visszatértek közülük a pogány szertartásokhoz, a bálványimádáshoz, elhagyva az egyisten hitet. De a bizonyos fokú asszimiláció ellenére is szálkát jelentettek a többség szemében. Különösen a nagy szaporodásuk miatt.
Ezért kaptak a zsidó bábák királyi parancsot. Amit, mert félték az Istent, nem teljesítettek. Nem teljesítették, hogy öljenek meg minden fiúújszülötteket, csak a lányokat hagyják életben. Ami máig ható tanulság ebből, hogy a zsidó bábák nem vállalták, hogy saját népük kiirtói legyenek!
Ezért kapta ezután a fáraói parancsot az egész nép, hogy vessenek a folyóba minden fiúcsecsemőt.
Mózest, akinek neve azt jelenti „a vízből vettem ki”, a parton éppen arra sétáló fáraó leánya menti meg a folyóból. Felnőve, már fiatalemberként látja, hogy a rabszolgahajcsárok hogyan sanyargatják a zsidókat. Hirtelen haragjában megöli egyiküket. Menekülnie két civódó héber miatt kell. Az egyikük, akit figyelmeztetett a felebarátja elleni jogtalanságra ugyanis megkérdezi tőle: „Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?” Kitudódott tehát a gyilkosság. Menekülnie kell Egyiptomból. Az útján igazságérzete jócselekedetre sarkallja. Gonosz pásztorokkal szemben védelmezi meg Mádián papjának leányait, majd megitatja juhaikat is. Ott is marad, családot is alapít közöttük. Apósának juhait terelgetve telnek további évei.
A puszta belsejében, Isten hegyénél, a Hórebnél legelteti egyszer a juhokat. Ott tárul szeme elé a csipkebokor, mely lángol, de nem ég el. A kíváncsiság viszi a különös látványhoz. Isten pedig megszólítja, küldetést ad neki, és felszólítja: „Menj el, és gyűjtsd egybe Izrael véneit, és mondd nekik: az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene megjelent nekem, és azt mondta: Íme, meglátogattalak benneteket, és láttam mindazt, ami veletek Egyiptomban történt. Elhatároztam, hogy kivezetlek benneteket Egyiptom nyomorúságából.”
A megdöbbent Mózes előbb szabadkozik, majd ellenszegül. Ki ő, mi az érdeme, honnan az elhivatottsága, hogy ezt megtegye? A nyolcvanéves aggastyán hogyan mehetne be a fáraóhoz, hogy kérje – és amúgy is, van-e érdemük arra – a több százezer zsidó kiszabadítását? Ha a szabadítás mégis sikerülne, akkor meg mivel etesse és itassa, valamint hol szállásolja el a népet az úton? Választ kap a kérdéseire. A vonakodó Mózesnek azt mondja Isten, éljen azzal, amit József halála előtt átadott: „Megemlékezem rólatok.” Amikor a nép vénei először hallanak a szabadulásról, fellelkesednek, de mindez az első nehézségekig tart. Akkor az izraeli elöljárók szemtől szembe támadják Mózest és Áront: „Tekintsen rátok az Úr, és ítéljen felettetek azért, hogy kiállhatatlanná tettétek illatunkat a fáraó és szolgái előtt. Kardot nyújtottatok, hogy megöljön minket!”
Kicsinyhitűségükben, levertségükben, a nehéz munkától elfáradva már elfelejtették a reményt. Elfelejtették Istent, az Örökkévalót. Nem hittek a szabadításában, amit Isten felkínált nekik. Hogy ők is újra higgyenek legalább annyira, hogy elinduljanak, ahhoz látniuk kellett, ahogyan a fáraó, aki csak a bálványok hosszú soráról hallott, és nem ismerte az Örökkévalót, a Tíz Csapás során hogyan kezdi megismerni Őt. A fáraót is, még idejében, meggyőzhették volna a csapások arról, hogy mindabban, ami történik, meg kell látnia az Isten ujját. Ne álljon ellen a kéréseknek, és makacsságával ne sodorja veszélybe, pusztulásba a saját népét.
Rögtön az egyiptomi kivonulás után az Örökkévaló bevezethette volna őket az Ígéret Földjére. De, hogy a pusztai vándorlás negyven évet vett igénybe, azt ez a nép magának köszönheti. „Mióta ismerlek benneteket, ilyen makacsok és ellenszegülők vagytok.” Hálátlanok, ellenszegülők és makacsok a gondotokat viselő Istennel szemben. Mózes ezeket mind a szeme elé tárja a negyven év alatt felnövekedett új generációnak, akik már a pusztában születtek, akik nem voltak részesei az atyáik bűnének. Elismétli előttük az eseményeket, és a helyeket, ahol atyáik megkísértették Istent, ahol nem hittek neki. És hogy miért határozta el az Isten, hogy az a nemzedék nem jut be a neki megígért földre. Az immár 120 éves Mózes, halála előtt, abban a történelmi pillanatban, amikor a negyvenéves vándorlás után az új nemzedék bevonulhat végre Kánaánba, megismétli a parancsolatokat. Tulajdonképpen elismétli a Tíz Parancsolatot, mint egy az Ígéret Földjére érvényes alkotmányt. Ebben az országban, a nagy jólétben vigyázzanak. Ne felejtsétek el, kinek köszönhetitek mindezt: „…nehogy azt mondjad a szívedben: az én erőm és kezem hatalma szerezte nekem ezeket az eredményeket.”
Mózes fontos figyelmeztetései között azt is kimondja: „Csak azt tedd az Úrnak, amit parancsolok neked: ne tégy hozzá semmit, és el ne végy belőle.”
Az Istenről való megfeledkezés őrültségére és Isten parancsainak megtartására figyelmeztet.
Az áldozatok ideje azonban, ahogyan azt Mózes törvénye szabályozza, lejár.
Isten az égő csipkebokorban nyilatkoztatta ki a kimondhatatlan nevet, amelyen Izrael megérinthette Őt. Amelyet a főpap kimond minden évben egyszer az engesztelés napján. Azon a napon, amikor az esztendő hibáit, bűneit bevalló ember újra rátalál az isteni szeretetre és a szent akaratra.
„Krisztus meghalt bűneinkért ’az Írások szerint’.” Ő az igazi Főpap.
„A népek a kereszt által ismerik meg az Atyát, s így az egyetlen Istent, aki egykor az égő csipkebokorban nyilatkoztatta ki magát.”
„A kereszt az ’exodus’ aktusa, a szereteté, amely a végsőkig elmenően komolyan latba veti önmagát, elmegy ’mindvégig’ (Jn 13,1) s ezért a dicsőség helye – az Istennel való érintkezés és egyesülés helye, aki a szeretet” (vö. 1 Jn 4,7.16).
Számíthatnak Isten szeretetére, ajándékozó jóságára a világban élő szenvedők. De ne keményedjék meg a szív akkor sem, ha a láb alól kicsúszik a talaj, vagy ha a tekintet előtt elsötétül a nap.
„Az evangélium hirdetése mindig a kereszt jegyében áll majd – ez az, amit Jézus követőinek minden nemzedéke újra meg kell hogy tanuljon. A kereszt az ’Emberfia’ jele, és az is marad. A hazugsággal és erőszakkal vívott harcban végső soron nincs más fegyvere az igazságnak és a szeretetnek, mint a szenvedés tanúságtétele” (XVI. Benedek).
Dobos Marianne
(Illusztráció: Pixabay)
(Folytatjuk)