„Az ’örök élet’ nem a halál utáni élet – ahogyan azt a modern olvasó önkéntelenül is gondolná –, mintha mulandósága miatt a mostani élet ennek egyszerűen ellentéte lenne. Az ’örök élet’ maga az élet, a valódi élet, amelyet ma is élhetünk, s amelyet a fizikai halál már nem vehet el. Erről van szó: már most ’az életet’, a valódi életet élni, amelyet már semmi és senki nem pusztíthat el. Az ’örök életnek’ ez a jelentése a Lázár feltámasztásáról szóló fejezetben is napnál világosabb: ’Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre’ (Jn 11,25) ’Én élek és ti is élni fogtok’ – mondja Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak (Jn 14,19). Ezzel újra rámutat, mennyire meghatározza Krisztus tanítványát, hogy ’él’ – azaz a puszta léten túl megtalálta és megragadta a valódi életet, amelyet mindenki keres. Az első keresztények ezekre a mondásokra emlékezve egyszerűen ’az élőknek’ (hoi dzontesz) nevezték magukat. Megtalálták, amit mindenki keres – magát az életet, a teljes s ezért elpusztíthatatlan életet.” (XVI. Benedek)
Az Ószövetségben Isten úgy jelenik meg, mint Izrael pásztora. Mint a vigasz és a bizalom forrása, amelyről csodálatosan szépen beszél a 23. zsoltár:
„Járjak bár a halál árnyékában,
nem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy.
Vessződ és pásztorbotod
Megvigasztalnak engem.”
Ezekiel prófétánál ott a kérdés: „Vajon a pásztoroknak nem a nyájat kell legeltetniük?” Nem az-e a dolguk, hogy a gyengét erősítsék, hogy a beteget gyógyítsák? Hogy törődjenek az elbitangolttal, hogy az eltévedteket megkeressék? Vádolja a pásztorokat, akik önmagukkal törődve elhanyagolják a nyájat. Velük szemben hirdeti meg azt, hogy Isten maga fogja megkeresni, összegyűjteni a szétszéledt juhokat. Ahogy olvassuk, szinte a szemünk előtt áll a Jó Pásztor Jézus alakja. Ahogyan éppen vámosok és bűnösök veszik körbe, hogy hallgassák. De ott vannak körülötte az ezen felháborodott farizeusok és írástudók. Akiket a saját szeretetlenségük tanújává tesz, amikor megkérdezi őket: „Ha valakinek közületek száz juha van és elveszt egyet, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, hogy az elveszett után menjen, amíg meg nem találja?” Nemde megérdemel egy megtévedt emberszív is annyi irgalmasságot, mint egy eltévedt bárány? Mert hát van-e olyan ember köztetek, akit nem csupán az anyagi vesztesége, de sokkal inkább a részvéte, az állata iránti szeretete is ne ösztönözne arra, hogy magára hagyva a kilencvenkilencet elinduljon megkeresni azt a századik juhocskáját. Ha szerencsésen megtalálta, nem vállára véve hozza-e vissza a többihez? Nem örül-e együtt barátaival, szomszédjaival ennek? „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszavezetem, a sebesültet bekötözgetem, a gyengét megerősítem, a hízottat és erőst oltalmazom és igazságosan legeltetem őket.”
Értsétek meg ezt a példabeszédet, ti farizeusok, akik azt hiszitek, hogy igazak vagytok, akik azt hiszitek, hogy nektek nincs szükségetek megtérésre! A katakombák falán gyakran ábrázolták ezt a kedves képét az irgalmas szeretetnek. A gyermekek is meg tudták érteni. A vének ott, akkor nem képen látják. A Mester mellett állnak, de mégsem értenek. Egészen közel vannak hozzá és mégsem látnak. Nem veszik észre, nem látják meg, hogyan gyógyít, hogyan hajol le ott a fülük hallatára, a szemük láttára a gondviselő Isten szeretete, utat vágni a szívek bozótjában, megszabadítani a lelkeket bűneik bogáncsaitól, vétkeik tövisbokraiból.
Ezekiel próféciájában olvasható ennek a Jó Pásztornak az ígérete, aki most ott áll közöttük.
Valamint megvalósul ennek a próféciának is megfelelően a Lélek ígérete.
„Új szívet adok nektek és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek.”
Egy másik, a Zakariás által használt prófétai mondatot ismételve pedig azt mondja meg Jézus tanítványainak, útban az Olajfák hegyére: „Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok” –, hogy mi fog akkor történni.
Ő a megölt pásztor. Ő a báránnyá lett. Ő a szenvedő szolga.
„Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” – így mutat rá a királyi-pásztorra, az Atya és a Lélek által megerősített küldetésének kezdetén Jézusra Keresztelő János.
Ez a királyi-pásztor mércét állít az Atyához való visszatérése utáni időkre következően is nyája pásztorai elé. Rámutat a nyáját, a kereszténységet folyamatosan fenyegető veszélyekre. Van, aki azért jön, „hogy lopjon, öljön és pusztítson”, az tolvaj. Aki a juhokban a maga hasznát keresi csak. Aki azt hiszi, a nyáj őérette van, aki önmagával törődik csupán, az olyan, mint akiről Ezekiel beszél az említett prófécia kezdetén. Szemben áll ezzel az igazi pásztor, aki követi a Mestert. Nem elveszi az életet, hanem a sajátját ajándékozza oda. Aki azt mondja, és ez az Ő nagy ígérete: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” Jézus önmaga szabad odaadásának középpontjában ott van a kereszt: „Odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem. Senki sem veszi el tőlem, magam adom oda.”
Életet ad. Ő az ajándék, ’a Feltámadás és az Élet’. Önmagát adja „a világ életéért”.
Minden ember szeretné az életet a bőségben. De nem az az élet az, amelyet az Istentől kapott összes vagyonát, a talentumait eltékozló fiú vagy a mindent magához ragadni kívánó tolvaj és rabló folytat.
Az embernek nem így, nem ebből, de az Igazságból kell élnie. Krisztus által, Krisztussal, Krisztusban. Az Írások szavából. Isten táplálékot adó Igéjéből. Abból, hogy szüksége van a Szeretetre. Szüksége van az Igazságra. Szüksége van a ’bőségben életet’ adó Istenre. Szüksége van arra, aki nem birtokba veszi őt, de elvezeti léte forrásához. Szüksége van Őrá, Aki nem hagyja el az élet legsötétebb magányában sem. Aki élete szakadékaiból kiemeli, hogy „zöldellő rétekre vezesse”. Szüksége van Őrá, aki ismeri őt is, mint ahogyan a többieket is ismeri: az övéit.
A világ szelleme nem erről szól. „A világ pedig örülni fog!” – mondja Jézus. A világ látszott győzni akkor és a világ látszik győzni azóta. Az utolsó vacsorán a tanítványaihoz szólt Emberfia azonos a próféták által megjövendölt Emberfiával. Ő „újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz soha vége”.
A róla való tanúságtételeknek az Írásból származó hatalmas tömegében a csúcs a szenvedő szolga alakjának leírása Izajás próféta által. A világba jött halál, az első halál az, ősszülők halála, az emberi gőg következménye. Jézus halála, a Megváltás, Isten alázata. Megtestesült a Szeretet. „Embertestet alkottál nekem…” Isten, aki „én vagyok”-nak nevezi önmagát, ebben az embertestben jött a világba, ahol mindig jelen van az emberekért: tegnap, ma és holnap. Aki egy a küldőjével: „Aki engem látott, látta az Atyát.” A Fiú egysége az Atyával a kereszt, a végsőkig elmenő szeretet magassága.
„Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.”
„Ha eljutunk keresztény létünk voltaképpeni magjához, akkor a Feltámadottal érintkezünk: ott egészen önmagunk vagyunk. Krisztust érinteni és felemelkedni – ezek összetartoznak. És gondoljuk meg azt is, hogy János szerint Krisztus ’felmagasztalásának’ helye az ő keresztje, a számunkra újra meg újra szükséges ’mennybemenetnek’ pedig, amellyel felemelkedünk, hogy megérintsük, közös utat kell jelentenie a Megfeszítettel” (XVI. Benedek).
Dobos Marianne
(Illusztráció: Pixabay)
(Folytatjuk)
Kapcsolódó tartalom: