Amikor a második világháború elkerülésére tett minden erőfeszítés kudarcba fulladt, akkor a Szentszék a legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az áldozatok és leendő áldozatok megsegítésére siessen úgy anyagi, mint lelki szükségleteik kielégítésével. XII. Piusz pápa, az akkori Eugenio Pacelli mint bajorországi nunciusa XV. Benedek pápának, az első világháború idején nagyon sokat tett a fogolytáborok látogatásával, a családtagok vigasztalásával és a kapcsolatfelvétel biztosításával azért, hogy könnyítsen a bajbajutottak sorsán. Vigasztalást vitt családjaiknak, és lehetőséget teremtett arra, hogy egymástól elszakított családtagok újra egymásra találhassanak. A második világháború beköszöntésével XII. Piusz, pápaként már, ugyanígy szívén viselte a foglyok és családjaik közötti hírcsere biztosítását. Ehhez már 1939. szeptember 18-án hozzákezdett egy információs iroda szervezéséhez, de a berlini kormány újból és újból visszautasította, nem volt hajlandó azokat a listákat kiadni, amelyekre a Vatikánnak szüksége lett volna ehhez. Sőt azt sem engedték, hogy a pápai üzenetet a szószékről kihirdethessék a plébánosok. Azt mondták, ez a tevékenység nem a Vatikánra, hanem a Vöröskeresztre tartozik. A Vöröskeresztnek az egész világra kiterjedő szervezetei vannak, és a svájci kormány védelmével is rendelkezik, valamint azoknak az államoknak a pénzügyi támogatását is bírja, amelyeknek az állampolgárait védenie kell. Ezek az eszközök valóban messze túlhaladták a vatikáni lehetőségeket, de a kapcsolatfelvételt fontosnak tartotta a Szentszék, hogy kölcsönös megegyezés jöhessen létre, hogy együtt az információ- és segélynyújtási feladatokat sokkal jobban el tudják látni. A svájci katolikus missziót az első világháború idején hozták létre, de 1939-ben újraélesztették vele a kapcsolatot. Ennek lett az eredménye, hogy 1943 végére már 120 ezer névről tudtak tájékoztatást adni és kb. 42 ezer csomag érkezett a fogolytáborokba. Az első és a második világháború között a segítségre szorultakban az jelentette a különbséget, hogy a második világháborúban már a zsidó származású egyénekről is gondoskodni kellett felekezeti és nemzetiségre való hovatartozás nélkül. Már a háborút megelőzően a Harmadik Birodalom ellenőrzése alá eső államokban megkezdődtek a zsidókat zaklató intézkedések. 1938. november 9. éjszaka, a „Kristályéjszaka” a zsinagógák százainak és zsidó üzletek megszámlálhatatlan sorának felgyújtását jelentette. Ahogyan pedig a hadiállapot erősödött, ugyanúgy fokozódott a katolikus egyház és a zsidóság elleni erőszakos üldözések sora.
„A pápa számára a legnagyobb gondot már több évvel a háború előtt is az egyház németországi helyzete okozta. 1939 szeptemberének politikai és katonai eseményei a lengyel egyházzal kapcsolatban is különösen súlyos problémákat vetettek fel. Néhány hét leforgása alatt az országot két idegen hatalom megszálló erői osztották fel, és mindkettő különböző formában vallott és gyakorolt egyházellenes tanokat és szándékozott bevezetni azokat a mindennapok valóságába, tekintet nélkül az emberi jogokra és az emberi méltóságnak a normáira.
Szeptember 11-én, amikor megindult a német támadás anélkül, hogy törődtek volna a civil lakosság megkímélésével, Franciaország nagykövete jelentette a Pápai Államtitkárságnak, hogy a közvélemény »olyan nyilatkozatot vár, amely azt jelzi, hogy a Szentatya elítéli az erőszak és kegyetlenség eme kitörését«. A pápa kerülte ezt az elítélést, de biztató üzenetet akart küldeni az áldozatoknak. 1939. szeptember 30-án XII. Piusz a római lengyel kolóniához Hlond bíboros, Lengyelország prímása jelenlétében beszédet intézett, amely a vigasz és remény üzenete kívánt lenni.
Nektek – fényes felhőként a jelenlegi éjszakában – minden nagy emléke megmarad nemzeti történelmeteknek, amelyből tíz nemsokára eltelő évszázad Krisztusnak és számtalan esetben a keresztény Európa nagylelkű védelmének lett szentelve. …
Mivel a zsidókérdés megoldását kezdetben abban látták, hogy német területről az összes zsidót kiutasítják, ezért elsődleges feladattá az vált, hogy befogadóországot találjanak ezeknek a személyeknek. Legnagyobb bajban a megkeresztelt zsidók voltak, mert róluk még a zsidó segélyszervezeteknek sem volt tudomásuk.
Ezért próbálkoztak 1938. november 30-án egy pápai körlevéllel Észak- és Dél-Amerika, Afrika, Közel-Kelet, Írország pápai képviselőihez fordulni, hogy segítsenek a kitelepülni kényszerülő zsidóknak az új letelepedésnél a létfenntartáshoz szükséges dolgok megteremtésében. Ezt a körlevelet 1939 januárjában egy újabb követte, amely országos segélybizottságok létrehozását kérte a zsidó származású katolikusok érdekében. A legnagyobb eredményt, visszatekintve a történelemben, a holland bizottság érte el, amely mindaddig tevékenykedni tudott, amíg munkájának a német megszállás véget nem vetett.
Jó eredményekkel próbálkozott a Katolikus Nem Árják Segélybizottsága is, amely 1935. márciusában csatlakozott az 1871-ben Németországban alapított Szent Ráfael Egylethez, amelynek célja a német katolikus emigránsok megsegítése volt.
Számtalan terv készült, amelyek azt a célt szolgálták, hogy lehetőség szerint a portugál gyarmat, Angola vagy Venezuela, vagy Madagaszkár, vagy Alaszka déli része fogadja be a Németországból kitelepedni készülő zsidókat. Tervezték, hogy Ecuadorba, majd Ausztráliába, azután a Virginia-szigeteken keresztül Venezuelába szállítsák őket.
Legkonkrétabbnak tűnt az ún. »brazil akció«. Ez abból a szempontból is fontos volt, mert egyre nehezebben lehetett befogadó országot találni a zsidók számára, így az a háromezer beutazóvízum, amely lehetővé tette volna a Brazíliába jutást, ennyi emberéletet menthetett volna meg. Azonban a német nem árja keresztények számára a formai kifogások és viták miatt nagyon nehezen ment a vízumok kiadása. Abban egyeztek meg végül is, hogy Brazília németországi képviselője a Szent Ráfael Egylet által javasolt katolikusok számára kétezer vízumot állítana ki, a maradék ezer pedig azoké lenne, akik már elhagyták Németországot és Európa valamely országában várakoznak arra, hogy továbbmehessenek. A brazil nagykövet, ami tőle tellett, mindent megtett, ezzel szemben mindent megtett ennek az akciónak működésképtelenné tételére Brazília berlini nagykövete és a hamburgi nagykövetség, amelyek mindenféle nehézséget támasztottak a vízumok kiadásában. Amíg kezdetben a zsidók számára csak emigrációról, kitelepedésről volt szó, addig 1941-től már deportálás történt és először hatvanezer bécsi zsidó, köztük tizenegyezer zsidó származású katolikus esett áldozatul. A segítségnyújtás tehetetlenségén kétségbeesettek számára az áldozatok leírhatatlan szenvedését látni szörnyű volt. A Vatikán szenvedett ettől a tehetetlenségtől, de nem tudott semmit sem tenni, mert a vízumok kiadását a hamburgi konzulátus szinte teljesen abbahagyta. XII. Piusz lehetőségének megfelelő anyagi támogatást küldött, miközben olvasnia kellett, hogy „számos Lengyelország felé evakuált katolikus tűri csodálatra méltó bátorsággal sorsának keménységét, és megy száműzetésének bizonytalan sorsa felé azzal a keresztény hősiességgel, amely a mózesi szertartású zsidók épülésére szolgál.”
Sajnos azokat, akik brazil vízumhoz jutottak, de nem rendelkeztek átutazó vízummal, szintén feltartóztatták, és lehetetlenné tették, hogy szabályosan kiállított olasz útlevelek birtokában is elhagyhassák Európát. Ezért is fordult a pápához az átutazóvízumok ügyében is a Szent Rafael Egylet több alkalommal, mindaddig, mígnem: „Indoklás: Valószínűleg Németországot rágalmazó hírek terjesztése külföldön. Kérem Főtisztelendő Eminenciádat, tájékoztassa a pallottinus atyákat, függesszenek fel minden levelezést és tevékenységet.” Lehet, hogy a döntés indoklásának volt alapja, mert az esetleg már biztonságban lévő zsidók talán túl sok mindent elmondtak rettenetes tapasztalataikról, de ez sokkal inkább csak ürügy volt arra, hogy ezt a tevékenységet is beszüntessék.
Hollandiában és Belgiumban 1941-ben 156 katolikus zsidó története nem fejeződött be, mert továbbra sem kapták meg a megszállt területek elhagyásához szükséges engedélyt, sőt nem adtak távozási engedélyt számukra, a holland püspökök erőteljes tiltakozása ellenére sem sikerült a megkeresztelt zsidókat sem felmentetni a deportálás alól. Július 16-án a Gestapo hírhedt megtorlási akciót folytatott a zsidók ellen, ezeknek a rajtaütéseknek fő célpontja a német zsidóság volt, és ekkor hurcolták el a karmelitává lett Edith Steint is. Így deportálták a 156, brazíliai emigrációba készülő embert. Ennek a hírnek hallatára július 26-án íródott a német hatóságokhoz a pásztorlevél. „A kérelem mindenekelőtt azt célozza meg, hogy megakadályozza a nem árják tömeges deportálását – mint ahogy azt tették, s mint ahogy azt tovább folytatják –, beleértve az asszonyokat és gyermekeket is.”
„A másik dokumentum de Jong utrechti érseknek a Reichskommissar Seyss-Inquarthoz írott levele. Noha először engedélyezték, hogy a keresztény vallású nem árja állampolgárok ne legyenek alávetve az általában a nem árjákra vonatkozó rendelkezéseknek (ami a fent említett pásztorlevél tárgya), ezt az engedményt visszavonták a nem árja katolikusokat illetően. Ennek a katolikusok számára ellenséges intézkedésnek az ürügye az a tény volt, hogy »a fent említett július 20-i pásztorlevéllel nyilvánosságra hozták annak a tiltakozásnak a szövegét, amelyet a keresztény felekezetek vezetői a Birodalom biztosai felé küldtek.« Az internuncius hozzátett egy talán Edith Steinre történő burkolt utalást: »Annak alapján, amit nekem írtak, valószínű, hogy nemrégiben még apácákat is deportáltak.«”
„Orsenigo az emigráció megakadását az »általános rendőrségi indoklással« formulát használva magyarázta. Ez azt jelenti, hogy a Gestapo teljesen ellenőrzése alá vonta a zsidók sorsát, és teljes rendőrségi tekintélyével közbelépett azért, hogy megakadályozza minden más szervezet, mint például a külügy enyhítő befolyását. Április 20-án Osnabrück püspöke, Msgr. Berning – akinek Maglione korábban ötezer dollárt küldött a Hollandiába menekült, Brazíliába tartó német zsidók számára – már azt válaszolta, hogy nem tudja felhasználni a pénzt »általános rendőrségi indokok miatt«. Egy hónappal később Innitzer bíboros május 20-i felhívását az emigránsok érdekében tett utolsónak lehet tekinteni. A deportálás, amelyről már több mint egy évvel korábban beszélt, jelentős méreteket öltött: »A nem árja katolikusok helyzete egyre elszomorítóbbá válik; egyik részről nyomorúságuk egyre nagyobb, másrészről pedig megsegítésük lehetősége egyre korlátozottabb; főként mivel a távozáshoz már nem lehetséges vízumot szerezni. Húszezer nem árja ment át Bécsből a Főkormányzóságba, közöttük ezer katolikus van, akik helyzete reménytelen. Innen szinte lehetetlen segíteni őket.«”
A halványuló remények ellenére is folytatták a kérelmek továbbítását a Vatikánból. Június 24-én Orsenigo válaszolt Mgr. Montini különleges felhívására egy zsidó házaspár érdekében. Az, hogy ez a két zsidó jelenleg nincs koncentrációs táborban – mondja –, nem jelent semmi különbséget: semmilyen kiutazóvízumot nem adnak egyetlen zsidónak sem. A nuncius más olyan különleges esetekre utalva folytatja, amelyeket Mgr. Montini vagy más vatikáni méltóságok jeleztek neki: Sajnálattal kell hozzátennem, hogy megállapítottam, nemcsak hatástalanok ezek az ajánlások, hanem kedvezőtlenül is fogadják őket, végül felingerlik a hatóságokat még a kevésbé súlyos esetekkel szemben is, amelyeket pedig nem is döntenek el előre általános normák úgy, mint a nem árja személyek esetében.
Dobos Marianne