Menü Bezárás

Dreisziger Kálmán: „Azé a hagyomány, aki azt meghódítja”

Trianon103/92*

Dreisziger Kálmánnal beszélgetve nem szabadulhatunk attól a gondolattól, amelyet Kodály Zoltán fogalmazott meg – nem csupán saját ars poeticájaként, hanem mindenkire érvényes emberi feladatként: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud. Az igazi művészet az emberiség emelkedésének egyik leghatalmasabb eszköze, s aki azt minél több embernek hozzáférhetővé teszi, az emberiség jótevője!” Kálmán lassan kultúrtörténelmet írhat arról, hogy a magában szunnyadó szikrából hogyan fakaszthat olyan lángot valaki, hogy az más nemzeteket is melengessen. A montreali Bokréta Együttes francia anyanyelvű tagjai ma már az általa gyújtott tábortűznél énekelnek magyarul és ropják a magyar táncot. Életének utóbbi fejezeteiről ő maga mesél. (Dancs Rózsa)

A mi családunk 1956-ban Wellandra került, tehát nekem a kanadai „szülővárosom” Welland, Ontario. Ott voltunk két és fél évig, de amikor a bátyám egyetemre ment volna, nem tudtuk megengedni magunknak, hogy fizessük a lakását meg a tandíját, ezért az egész család felköltözött Torontóba. 1960 és 1986 között Torontóban éltem én is, ott jártam nyolcadikba, majd a gimnáziumba és öt évet egyetemre. Ott is kezdtem el dolgozni, de 1986-ban átjöttünk Montrealba. Azóta kisebb kivételekkel itt élek. A kisebb kivételek között a legnagyobb az, hogy Dubajban dolgoztam majdnem öt évig, de sohasem töltöttem ott többet, mint két-három hónapot folyamatosan, mert nem bírtam Dubajt sokáig, mindig vissza kellett jönnöm. A kétezres évek elején volt tulajdonképpen Dubaj fénykora, akkor voltam ott. Aztán 2008-ban ott is beütött a válság, akkor végleg visszatértem Montrealba.

A végzettségem építészmérnök, de talán csak egy évet dolgoztam a szakmámban, aztán átmentem a hirdetőiparba. Montrealban főleg, de Torontóban is javarészt gyógyszerreklámokkal foglalkoztam. A kreatívoldalon voltam, általában a kreatívcsoportnak a főnöke.

Viszont az életem érdekes része sokkal inkább a hobbimhoz tartozik, amit mindig intenzívebben folytattam, mint a munkámat: a hagyományos magyar néptánchoz. Elsősorban itt Kanadában. 1963-ban álltam be Torontóban a Kodály Együttesbe. A Kodály Együttes 1960-ban alakult, Zadubán Gyurka kezdte először csak mint férfikórust, aztán lett belőle vegyeskórus, majd tánccsoporttal is bővült: kb. 60 tagú vegyeskórus, 12 páros tánccsoport alkotta az együttest. Mivel Gyurka zenei szakember volt, nagyelőadásokra szimfonikus zenekart is verbuvált a csoporthoz. A példakép mindig az Állami Népi Együttes volt, ami triós felállításban dolgozott: énekkar, tánckar, zenekar (cigányzenekar). A cigányzenekart nem lehetett itt duplikálni, de ez a hármas, triós felállás volt a Kodály együttes ideálja, és ezt Gyurka egyedi tehetségével – mint karmester, zenei szakember és hihetetlenül jó szervező – mind meg tudta teremteni. 1963-ban érte el a csúcspontját az együttes, akkor nagyon jól működött. Abban az időben álltam be én is. Sajnos három-négy éven belül a tánccsoport vezetői, akik tulajdonképpen magyarországi szakemberek voltak (Prommer Gyuszi, Koncz Gyuri, Pokoly Enikő), különböző okokból otthagyták az együttest, úgyhogy a ’60-as évek végére a tánccsoport vezető nélkül maradt. Akkor én már három éve táncoltam, és elhatároztam, hogy nem akarom abbahagyni, inkább elkezdek én tanítani. De nem volt gyakorlatom, csak amit a Kodály együttesben szereztem.

Ám voltak publikált dolgok Magyarországon, olyasmi, mint a Néptáncosok kiskönyvtára, amikben egy-egy mozdulatot, lépést szóról szóra leírtak. Azokat a könyveket tanulmányoztam, és azok alapján kezdtem el tanítani a táncokat. Szerintem én voltam az egyetlen ember a világon, aki ebbe bele mert vágni. Rettenetes nehéz és nagyon ügyetlen dolog lehetett, de más lehetőség nem volt.

1968-ban mentem először haza Magyarországra, és ott a győri Rába Együttesnél töltöttem időt, tőlük tanultam egy rábaközi táncszvittet, amit aztán visszahoztam az együtteshez. Elég sok időt töltöttem az Állami Népi Együttes próbáin is. Ott ültem a nézőtéren a próbák alatt és jegyzeteltem. Egy darabig ilyen tapasztalatokkal vittem tovább a Kodályt.

A táncházmozgalom kezdetét elmulasztottam, ami Magyarországon a hetvenes évek közepe felé indult el. Egyik otthoni tartózkodásom idején szintén az Állami Népi Együttes próbáin ültem, amikor valaki említette, hogy van táncház a Kassák Klubban, elmehetnék oda. Én nem tudtam, hogy mi az a táncház, gondoltam, hogy megnézem. Hihetetlen élmény volt! A fiatalok, akiket az Államiban láttam táncolni a próbákon, azok vezették a táncházat, Zsuráfszky Zoli és Németh Ildikó is táncolt ott, káprázatos volt! Olyat még életemben nem láttam! Kértem másnap az Állami Népi Együttes próbáján a régi ismerősöket, hogy szeretnék én is széki táncokat tanulni, mert a táncházban azokat láttam. Az idősebb táncosok mondták, hogy nekik is van egy széki koreográfiájuk, meg tudnák nekem tanítani azt szívesen, de Zsuráfszky Zoli jobban tudja, mert ő az eredeti anyagot is ismeri. Elkezdtem hozzá járni táncokat tanulni, és elhatároztam, hogy Torontóban is bevezetjük a táncházat. Amikor visszaérkeztem az együtteshez, akkor már ez a táncházas beállítottság volt bennem. Nehéz volt az indulás, mert először is zene kellett. A zene mindig elsődleges, a tánc csak követi a zenét. Szerencsére a táncházmozgalommal egy időben a torontói Verseghy-fivérek, Árpi meg Gabi is elkezdtek érdeklődni az eredeti archív zene iránt, és ők elvállalták, hogy ezt a zenét megpróbálják. Mire elkezdtünk egy kis együttest, ők addigra már a Feketeföld zenekar nevet vették fel, aztán lett ebből Feketeföld Együttes. Magyarországon is ez az irányzat nagyon átalakította a színpadi néptáncot. Annak idején én arra gondoltam, hogy ez olyan volt, mint egy protestáns forradalom, mert egyszerűbb, emberközelibb, eredetibb: elhagyta a sallangokat, a színpadi beállítottságokat, és véglegesen kidobta azt a nagyon erős hatást, amit Mojszejevék gyakoroltak a Szovjetunióban és a keleti blokkban, sőt az egész világon. A mojszejevi tündöklés és bravúr mindenhol tetszett, de nem felelt meg a valóságnak. Ő balettmester volt, aki a színházi produkcióival megfertőzte a közízlést. Ezt a hatást véglegesen tönkretette a táncházmozgalom, még Torontóban is nagy változások mentek végbe ezen a téren.

Aztán meghívtak St. Catherines-be is tanítani, majd következett az oktatásom Kanada-szerte: Niagara Falls-on, Ottawában, Londonban, a Dohány-vidéken, Windsorban. Így alaposan megismertem a csoportokat.

Valamikor az 1970-es évek második felében Magyar Kálmán barátom, aki akkor New Yorkban lakott, elindította a Hungarian Folkdance Symposium nevű táborozást. Ez volt először az egyetlen magyar tánctábor, ahová mindig hívott Magyarországról zenészeket és tánctanárokat. Az volt az álma, hogy elindít egy táncfesztivált Észak-Amerikában. Ennek Pontozó lett a neve – az elsőt meg is rendezte New York közelében, New Jerseyben. Akkor arról beszélgettünk vele, hogy legyen egy csúcsfesztivál New Yorkban, de legyenek területi fesztiválok, amelyek elérhető távolságra vannak minden tánccsoport részére. Én rendeztem a fesztivált Torontóban. A Pontozót sikerült évről évre újra megszerveznem, és egy ideig a nyugati világ legnagyobb évi táncfesztiváljává vált.

Miután átköltöztem Montreálba, először az Új Magor együttesnél próbáltam segíteni. Később egy erdélyi fesztivál rendezése ürügyén kezdődött el a munkám a Bokréta Együttessel. Jelenleg már csak adminisztratív beosztásban vagyok a csoportban, a fiam és a menyem tanítanak most ott, akik Pozsonyban az Ifjú Szíveknél voltak hivatásos táncosok.

A Bokréta Együttes jelenleg túlnyomó többségben quebec-i francia tagsággal működik. Hihetetlenül jól táncolnak, gyönyörűen énekelnek magyarul, jártak Magyarországon meg Erdélyben.

Kodály azt mondta, hogy a hagyományt nem lehet örökölni, egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra és újra meg nem találja magának. Na, most ennek egy függvénye van: hogy azé a hagyomány, aki azt meghódítja.

(Vö.: Dancs Rózsa: Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017)


* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Vélemény, hozzászólás?