Menü Bezárás

Dreisziger Nándor: Menekülés Magyarországról 1956-ban – és ami velem azóta történt

Trianon103/91*

Annak, hogy én 1956-ben szüleimmel elhagytam Magyarországot, voltak érdekes előzményei.  Az egyik az volt, hogy miután az oroszok 1945-ben elfoglalták hazánkat, egy tisztjüket elszállásolták a lakásunkban. Ez a tiszt tudott egy keveset magyarul. Egyszer amikor négyszemközt volt apámmal, mondta neki, hogy amint lesz alkalma elmenekülni Magyarországról, menjen Nyugatra, mert „itt kommunizmus lesz”.

Apám akkor még nem tudta, hogy mi az a kommunizmus. Négy év múlva kezdte megérteni, mert akkor már államosították üzletünket és elkobozták berendezésünket. De akkor már menekülni Nyugatra nagyon veszélyes lett. Csorna, a kisváros, ahol éltünk, közel volt az osztrák határhoz, és ott mindenki tudta, hogy milyen sors vár azokra, akiket illegális határátlépés megkísérlése miatt elfogtak.

A mi menekülésünknek volt egy másik előzménye is. Ez 1944 tavaszára vezet vissza, nem sokkal azutánra, hogy a németek megszállták Magyarországot. Akkoriban deportálták a vidéki zsidóságot. Pár nappal azelőtt, mielőtt a csornai zsidókat is elvitték, jött egy üzenet egy budapesti ismerősünktől, hogy megszervezték egy csornai zsidó család megszöktetését, csak az kellene, hogy ennek a családnak a tagjait egy keresztény üzletember egy fél éjszakára elrejtse. Erre a feladatra szüleim vállalkoztak. Kikérték az illető család tagjait a gettóból (ahova a hatóságok a zsidókat hetekkel azelőtt összegyűjtötték) azzal az ürüggyel, hogy a segítségükre szükség van az üzletben.

A tervezett szöktetés sikerült. A megmentetteknek sikerült túlélniük a zsidóüldözés többi epizódját is. A háború után Izraelbe kerültek, ahonnan évtizedekig minden karácsonykor levélben beszámoltak szüleimnek az életükről.

Mi történt velünk az ’56-os forradalom idején?  Nem sok. A forradalom kitörése előtti napon egy csoportos fénykép készült a csornai színházi műkedvelőkről. A képen rajta van apám és idős Áder János is, Áder János magyar köztársasági elnök apja. Arra is emlékszem, hogy pár nap múlva ott voltam Csorna főterén, amikor egy magas ház tetejéről pár fiatalember leverte a vörös csillagot. De abból kimaradtam, amikor fiúiskolatársaim elmentek a leányzárdába, hogy követeljék az ott lakó lányok szabadon bocsátását. Az összegyűlt fiúkat egy tanárnő meggyőzte, hogy a lányok nem rabok, tehát nem is kell szabadon engedni őket. Tulajdonképpen, hogy mi történt Csornán a forradalom alatt, csak akkor tudtam meg, amikor olvastam Szalay Balázs csornai történelemtanár e témáról írt könyvét.

A forradalom idején és az azt követő hetekben a magyar–osztrák határ átlépése lehetővé vált. Megjött az alkalom, hogy a szovjet tiszt által 1945-ben ajánlott Nyugatra menekülést megkíséreljük. Ennek ellenére szüleim nem határozták el magukat arra, hogy nekivágjanak az általuk még mindig veszélyesnek tartott vállalkozásnak.

Mindez megváltozott nagyon hirtelen egy novemberi napon. Az történt, hogy jött hozzánk apám egy ismerőse, Csillag József. A látogató elmondta szüleimnek, hogy megszervezték a csornai zsidó hitközség tagjainak a csoportos menekülését. Már rendeltek teherautókat, amiken a családokat a határhoz szállítják, ahol a lepénzelt határőrök az utasokat átsegítik majd Ausztriába. Akarunk-e mi is velük menni? – kérdezte Csillag József.

Ez az ajánlat valószínű, szüleim ama tettének volt az eredménye, hogy tizenkét évvel azelőtt ők segítettek egy csornai zsidó családot az Auschwitzba való deportálástól megmenteni. Ezt bizonyára a helybeli zsidók vezetői nem felejtették el.

Csillag József ajánlata nagy vitát keltett családunkban. Apám kész volt menni, de anyám kérdezte, hogy mi lesz a bútorainkkal? Én, aki egy keveset tanultam angolul, mondtam szüleimnek, hogy nem fogják tudni megtanulni ezt a nyelvet, míg tizenegy éves Kálmán öcsém kész volt a kalandnak nekivágni. Végül úgy határoztunk, hogy megyünk.

Aznap éjjel megjelent udvarunkban az egyik felbérelt teherautó. Majdnem tele volt. Az udvarban csend volt, az emberek nem beszéltek, csak egy baba sírását lehetett hallani. A teherautó a főutakat elkerülve jutott a határhoz, ahol magyar határőrök siettettek át bennünket egy rögtönzött hídon, aminek a másik oldalán már osztrák egyenruhás emberek vártak bennünket. Még az éjjel bekerültünk egy Pomogy/Pamhagen nevű faluba. Ott, ha jól emlékszem, az iskolában fogadtak bennünket. Onnan egy magyar parasztcsaládhoz kerültünk, hogy pár órát még ágyban pihenhessünk éjszaka.

Másnap gyülekező volt a pamhageni iskola udvarán. Bécsből küldtek értünk egy buszt. Ám több utas volt, mint ülőhely a buszon, a várakozók közelharcot vívtak azért, hogy a járműre feljussanak. Végül én voltam csak az egyetlen, akinek nem jutott ülőhely, de egy felnőtt utas felszólított egy nálam pár évvel fiatalabb lányt, hogy adja át nekem helyét és üljön az ölembe. Így jutottam el Pamhagenből Bécsbe.

Az osztrák fővárosban egy a város központjában lévő hotelban szállásoltak el. A következő napokban egyik irodából a másikba mentünk, hogy megszerezzük az ott-tartózkodásunkhoz és a kivándorlásunkhoz szükséges dokumentumokat. Kapcsolatba léptünk a Dél-Amerikában élő rokonainkkal is. Az egyikük Chilébe irányított. Azt is üzente, hogy vegyünk egy autót és azt vigyük magunkkal, mert azt ott nagy nyereséggel el lehet adni. Közben találkoztunk egy csornai házaspárral, akik Kanadába készültek, és javasolták, hogy csatlakozzunk hozzájuk, ők a már régóta Welland városában élő rokonaikhoz készültek. Így mi is elhatároztuk, hogy Kanadába megyünk.

Kivándorlásunk ügye nagyon gyorsan elintéződött. Hogy a menekültek gyors befogadásának mi volt a kanadai politikai háttere, azt csak három évtized múltával mint Kanada történésze és egyetemi kutató tudtam meg. ’56 decemberében nem is sejthettem, hogy e pozitív bevándorláspolitika mögött egy Jack Pickersgill nevű politikus állt.  Azt sem tudtam elképzelni, hogy három évtized múlva ez a politikus saját lakásában, nagyon barátságosan fog engem fogadni egy interjúra.

Kanadába, pontosabban Torontóba repülővel érkeztünk. Úgy tudtuk, hogy az útiköltséget a kanadai állam nekünk kölcsönadja, és azt majd idővel letörlesztjük, de hamarosan megváltoztatták ezt a tervet, és nekünk nem kellett az útiköltséget visszafizetnünk. Különben számomra Toronto csalódást okozott: közel sem volt annyi felhőkarcoló a városban, mint amennyit én elképzeltem.

Torontóból hamarosan az ontariói Wellandra kerültünk. Itt kezdtük el kanadai életünket. Wellandon sok magyar bevándorló élt. Régikanadások voltak, sokan közülük Saskatchewan magyarlakta településeiről származtak. Fogadtatásunk először nagyon barátságos volt, de később lettek nézeteltérések is, amikor mi elhatároztuk, hogy Torontóba költözünk, az öcsém és én az egyetemre készültünk.

Wellandon nem akadt szüleimnek munka, legföljebb takarítás. Évközben az öcsémmel iskolába jártunk. Az első évben engem visszatettek elemibe, mert ott volt egy tanító, aki tudott magyarul. Azután visszakerültem gimnáziumba, aminek az utolsó évét már Torontóban jártam. Nagy izgalom volt, hogy felvesznek-e a torontói egyetemre, de sikerült. Akkoriban az egyetemhez közel éltünk egy bérelt házban, amelynek az emeleti szobáit kiadtuk diákoknak. Emlékszem, hogy a ház címe 24 Sussex Avenue volt. Sokszor kaptunk leveleket, amelyeket Kanada miniszterelnökeinek címeztek: t.i. az ő címük is 24 Sussex volt – Ottawában.

Nyaranként mi, fiúk dolgoztunk. Egy nyarat gyári munkával töltöttem – azóta nagyra becsülöm a gyári munkásokat. Közben szüleim egy kis fűszerüzletet vettek bérbe. Elég jól gazdálkodhattak vele, mert öt évvel Torontóba érkezésünk után egy szép környéken tudtak egy házat vásárolni.

Közben én elvégeztem az egyetemet. Mehettem volna középiskolai tanárnak, de akkor már egyetemi tanár akartam lenni. Így továbbtanultam. 1967–1968-ban egy évet töltöttem Ottawában mint a kanadai országos levéltár alkalmazottja. Ez nagyon jó alkalom volt megtanulni, hogy hogyan kell levéltári kutatást végezni.

1968 őszén elkezdtem dolgozni a doktorátusomon. 1970 őszétől fogva tanítottam a kanadai tisztképző főiskolán (Royal Military College of Canada). 1974-ben megszereztem a doktori címet a torontói egyetemen. Ezután munkahelyemen „Assistant Professzor” lettem.

A nyolcvanas évek fénypontja számomra az volt, hogy megjelent a kanadai magyarság történetéről írt munkám angolul, később franciául is. Kelet-európai és más témájú könyveket is jelentettem meg. A ’70-es évek közepétől szerkesztettem a Hungarian Studies Review folyóiratot, amely egy ideig az egyetlen Nyugaton megjelenő, magyar témájú, de angol nyelvű, tudományos folyóirat volt. 1985-ben teljes rangú professzor lettem.

Nyugdíjba egy évtizede mentem. Azóta nagy vállalkozásba kezdtem és fejeztem be: megírtam az összmagyarság egyháztörténetét. A mintegy 500 oldalas könyvet a Univeristy of Toronto Press adta ki 2016-ban, Kanadába érkezésemnek hatvanadik évfordulóján. Közben elkezdtem érdeklődni a magyar őstörténelem iránt. Minden tanulmányt és könyvet, amit csak meg tudok szerezni, elolvasok e témával kapcsolatban. Kutatásaim meggyőztek arról, hogy a magyar nyelv nem a IX. század végén jelent meg a Kárpát-medencében, mint ahogy azt otthon tanítják, hanem évszázadokkal, talán évezredekkel is korábban. Ha egészségem még pár évig kitart, írok majd erről a témáról is egy könyvet.

(Az írás forrása: Dancs Rózsa: Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017)


* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Vélemény, hozzászólás?