– avagy aki nem tudta, de nem is akarta felejteni 1956 hőseit
Trianon103/86*
Budapest, 1956. október 23. – a történelem egy felejthetetlen napja. A magyar fővárosban 1956 őszén kellemes vénasszonyok nyara volt. A levegőben a szél táncoltatta a lassan libegő leveleket, de a levegőben más szelek fújtak… Budán, a Bem rakparton laktunk. Ha kihajoltam az ablakon, láttam a híres Parlamentet: a londoni Parlament mintájára tervezték…
1956-ban kezdtem a gimnáziumot: Toldy Ferenc Gimnázium. Az első nap, 1956. október 23-án délután egy órakor véget ért a tanítás. Órák után az osztálytársammal moziba terveztünk menni – találkozunk nálunk, a Bem rakpart és a Halász utca sarkán. Az ablakból láttam egy kis felvonulást a Duna-parti fák alatt, ahol a 9-es villamos járt. A zászlóféle hosszú jel szerényen mutatta, ahogy emlékszem: „A szőlőtudományi főiskolások támogatják lengyel barátainkat.” Tudtuk, hogy Lengyelországban, Poznán után, újra tüntettek és lázongtak a szovjet elnyomás ellen. A szőlőiskolások után jöttek a többiek. A barátommal mondtuk: lehet, hogy az jobb lesz, mint egy mozi. Lehet egy jó rumli. Menjünk velük. Délután úgy fél három óra volt.
A Bem tér
A felvonulók óvatosan, talán kicsit gyáván mendegéltek a Bem rakparton a méltóságos vadgesztenyefák alatt… A lengyel Bem tábornok 1848–1849-ben harcolt az orosz birodalmi elnyomás ellen. Az orosz győzelem után, 1848-ban megszökött és mint tábornok a magyar hadsereggel harcolt az osztrákok és oroszok ellen a magyar szabadságért. A Bem tér közepén áll Bem tábornok magas szobra… A barátságos, békés tömeg elfoglalta a teret. Mikrofonnal szónokoltak, de nehéz volt hallani a szövegeket. Egy villanyoszlopon kapaszkodtam. Bem tábornok szobra mögött magyar katonák örömmel integettek a laktanyából. A tömeg szaporodott, jöttek a munkások, tisztviselők. A beszédek után valahogy elindultunk a Kossuth tér felé – énekelve, viccelve átkeltünk a Dunán – a Parlament elé.
A Parlament
A pesti oldalon egy vidám, hangos és bátrabb tömeg közeledett a Parlamenthez. A hangulat barátságos és büszke, de bizonytalan volt. A kérdések felettünk lógtak: mi történik, mikor fognak megállítani? Mi lett a rendőrökkel? Naplemente után a felvonulók, diákok, öregek, munkások és egyetemisták élvezték az izgalmas pillanatot. Valami történik, de mi? Hallottuk, hogy a kommunista rádió Gerő miniszterelnököt idézte: „Budapesten a csőcselék izgatást kezdett.” A parlamenti tömeg tiltakozott. Valaki kiabált, hogy a Rádiónál (csak egy közismert rádióépület volt) fogságba esett a diákküldöttség, nem engedik őket ki. Egy teherautó elindult a Rádió felé – felugrottam rá.
A Rádió
Talán 7-8 óra volt. Eddig nem láttam összetűzést, harcot, avagy karhatalmi ellenállást. Leszálltunk a teherautóról a Nemzeti Múzeum előtt – a Rádió a Múzeumkert mögött volt. A Nemzeti Múzeum lépcsői a magyar szabadságküzdelem Mekkája. 1848. március 15-én ott kezdődött a dicsőséges 1848–1849-es forradalom. Nem volt, aki nem ismerte volna a költő, Petőfi híres versét: „Talpra, magyar, hí a Haza…” Itt szavalta el a Toborzót is 1848 márciusában. A Nemzeti Múzeum kertjén át futottam a Rádió közelébe. A Bródy Sándor utcán, a Rádió előtt tüntetők kiabálva tiltakoztak, követelték az egyetemistaküldöttség kiengedését. Diákokat beengedtek a Rádióba egy kiáltványt felolvasni. Nem jöttek vissza. A Rádió magas, vastag barna fakapuja azonban zárva maradt. A tömeg dörömbölt a kapun, de az nem mozdult. Előkerült egy kistrapált fekete fedett teherautó – az próbálta a vastag kaput betörni. Hirtelen kinyílt a kapu és két szakasz ÁVÓ-s feltűzött szuronyokkal masírozott ki… Visszanyomták a tömeget. Először láttam fegyvert. Akkor még nem volt sem lövés, sem sérülés… Közben a Puskin utcán, a Rádió másik oldalán fiatalok próbáltak az első emeleti rácstalan ablakokon bemászni az épületbe.
Könnyfakasztók
…a kék ÁVÓ-sok kezdték kidobálni a könnyfakasztó gránátokat a Puskin utcára. Megint megijedtünk, hátráltunk. Újra üresek lettek az utcák a Rádió mellett. De néhány bátrabb gyerek kitalálta a választ. Gyorsan fölvették a könnyfakasztókat, visszadobták őket a nyílt ablakokon… A tömeg elején a legbátrabbak voltak a gyerekek, 10–16 éveseknek néztek ki. Nem ismertek félelmet.
Vaklövések
Miután a könnyfakasztók nem bírtak a tömeggel, a Rádió ÁVÓ-s őrsége kezdett lőni – hallottam a géppuskák köpködő zaját. A védtelen tüntetők újra elszaladtak. Rájöttünk, hogy nem repültek igazi golyók, csak vaklövések…
Éles golyók
Megint hallottam a géppuskákat. Most már éles golyókat lőttek. Még nem a tömegbe lőttek, inkább a közeli ablakokba – lehetett hallani, hogy az összelőtt üveg lezuhant az utcára. A fenyegetést könnyű volt megérteni… Ahogy futottunk a Rádió irányába, egy gyerek előttem elesett a kertben, talán a drótkerítésen. De nem kelt fel. Hozzá ugrottam megnézni: jajgatott. Megdöbbenve vért láttam – kis combjából folyt a vörös vér. Hol húzva, mászva, hol cipelve kihoztuk a veszélyből, a Múzeum elé. Azután több gyerek is megsebesült, vérzett. A tüntetők nem lőttek addig, nem volt mivel. A kis teherautóval az ostrom megakadt – a vastag kapu nem engedett. Felnőttek, akik eddig a háttérből, a járdáról néztek és családi felelősségükről beszéltek, kezdtek feldühödni. A fiatal sebesültek, a vér látványa felháborította a felnőtteket.
A Kálvin tér
Ki a veszélyből, elmentem a Kálvin térre, oda nem értek a golyók. A tömeg nyüzsgött, mérgesen és tehetetlenül. Hirtelen a Duna irányából hallottuk a motorok zümmögését. Mindig hangosabb lett, ahogy közeledett egy motoros alakulat, sok teherautóval a Kálvin tér felé. A tömeg izgult, de tűzgyorsan terjedt a hír: magyar honvédek! Nem szovjetek!
Az első sikeres ellenállás
Akkor villamosmegállók uralták a Kálvin tér közepét. A csapatszállító, ponyvafedett teherautók sorokban, szorosan megálltak. Kiszállni! A magyar bakák leugrás közben körülnéztek – mintha kérdezték volna: vajon mi történik? A katonák puskáikkal próbáltak felsorakozni, de a békés, jókedvű tömeg gyorsan körülvette, elárasztotta a katonai alakulatokat. Láttam egy köpcös, elhízott, alacsony őrnagyot – próbált parancsokat kiáltani: „A tömeget a térről kisöpörni!” A katonák óvatosan, bizonytalanul néztek körül – de mozogni már alig tudtak. A tüntető tömeg barátságosan és sikeresen beszélt a honvédekkel. „Fiúk, srácok, mi mind magyarok vagyunk, munkás, paraszt, diák, melós…” Itt-ott valaki fölismerte a földijét, az ismerősét. A honvédek nem tudtak mozogni, talán nem is akartak. Perceken belül kezet fogtunk, megöleltük egymást…
Döntő segítség
A boldog hangulat keserű, reménytelen lett. És féltünk: mikor jön a rendőrség? Még rosszabb: jön a szovjet hadsereg… Hirtelen, messziről a Duna felől egy borzasztó, iszonyatos zaj hallatszott…
Egy tank
A gyenge fényben megláttam egy zöld tankot – az dörömbölt félelmetesen a villamospálya makadám kövein és száguldott át a Kálvin téren a Múzeum körútra. A tömeg hirtelen szétvált a tank előtt – a Múzeum körút percek alatt üres lett. Én egy épület kapujában próbáltam elbújni. A tankon nem volt se jel, se zászló, csak a T-34-t lehetett látni. Ahogy a tank hernyótalpai csúsztak a körúti köveken fülrepesztő zajjal, a tömeg, mint egykor a Vörös-tenger, kinyílt, de újra bezárkózott messze a tank mögött. Kérdeztük: milyen tank, hova megy? Biztos a Rádiót védeni. Soha nem felejtem el a pillanatokat: a Nemzeti Múzeum előtt csörömpölt a tank – nem volt egy lélek se az utcán. A tank majdnem elérte a Rádió utcáját, a Bródy Sándor utcát. Akkor hirtelen egy suhanc kifutott a körút közepére és rohant a tank felé egy magyar zászlóval a kezében. A talán 20-30 méteres futás örökre tartott – vártuk a tank lövését. Volt rajta egy szám is, de az nem árulta el, hogy magyar vagy szovjet. A tank sietett tovább. A suhanc elérte a tankot és hátulról próbált felmászni rá. Minden pillanatban vártuk: most lövik le. A kegyetlen zajon keresztül nem hallottuk a lövöldözést. A suhanc hátulról fölugrott a tankra és próbálta kitűzni rá a magyar zászlót. Ott állt, kapaszkodott az ismeretlen, mozgó tankon egyedül. Ekkor kinyílt a tank teteje. Most fogják lelőni, gondoltam. Óriási meglepetésre a kapu alól láttam a tankból egy izmos kezet kinyúlni – a páncélos kezet fogott a magyar zászlós fiúval. A tank lassan megállt, a magyar zászló lobogott az antennán. A páncélosok integettek. A tömeg kiabált, tapsolt és rohant a tankot köszönteni… A nép követte. Később a T-34-es betörte a Rádió kapuját. Nagy lövöldözés jött a Rádiótól. Közben a felkelők is kaptak fegyvert. Szovjet katonát még nem láttunk. Kezdték hozni a halottakat. Veszélyes lett a környék. Mások bátrabbak voltak, mint én. Talán éjfél után volt – mint 14 éves soha nem maradtam ki ilyen későig –, amikor hazafelé vágtattam vissza Budára, a Bem rakpartra. Éjjel 2 óra után érkeztem haza bátran és büszkén. Jól kikaptam Jóanyámtól – tépte a haját kétségbeesésében, hogy hol voltam. Budán is hallottuk a lövéseket.
Az 1956-os forradalom első, izgalmas hősi napja után utcai harcok kezdődtek – a Vörös Hadsereg támadott. Mi lett velük?
A mai napig is kérdezem: ki volt a magyar zászlós fiú? Kik voltak a T-34-es páncélosai? Túlélték a forradalmat? Mi lett velük? A történelem elismeri az ő sorsdöntő szerepüket, a felejthetetlen kézfogást?
Epilógus
1956. november 25-én csónakkal keltünk át a határon, a Fertő-tói kanálison, Kapuvártól északra.
1974 szeptemberében látogattam először haza Kanadából…
Felkai Ferenc
(1942. március 3 – 2016. július 29.)
Felkai Ferenc: A pesti „srácok” Mikor gyötör a szégyenérzet, s lelkem még visszalátogat, álmatlan éjjel látom őket: a Corvin-közi srácokat. Szemükben gyermektűz parázslott, a nagykabátjuk apjuké. Védték szent fenegyerek módra az anyjukét, az apjukét. Nem biztatott holnapra marzsi, ezüst, arany a zubbonyon, kis képükön olajfolt fénylett, álmatlanság ült meg korom. Nyugat küldte a csokoládét… Ki sírt, ki meg káromkodott, s tudtuk, hogy pokrócba csavarva holnap a pesti srác halott. Sírod jeltelen, nevedet sem jegyezte fel történelem, de látlak üveges szemeddel önvádló, hosszú éjjelen.
Forrás: In memoriam Dr. Felkai Ferenc. In.: Dancs Rózsa Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei (Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017)
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
