Menü Bezárás

Gloria Victis! – Batu Pál életútja

Trianon103/75*

Édesapám, Batu Pál 1916. április 24-én – egyes iratok szerint április 22-én – született szegény család gyermekeként Tápiószelén. Hatan voltak fiútestvérek, de közülük négy már gyermekkorban meghalt. A szülők summásként dolgoztak a környező településeken, ezért számára gyakran már kora márciusban véget ért az iskolai tanítás, amikor kezdődött az idénymunka.

1923–1926 között az Állami Elemi Népiskolai értesítő könyvecskéje szerint Ábrahámtelken, Ábrahámfalván, Tápiószelén, Mezőtúron és Várdombon is tanult, mindig kitűnő eredménnyel. 1926-tól Gazdasági Továbbképző Iskolába iratkozott be, de 1931. március 30-án megszakította a tanulást – valószínű az idénymunka kezdése miatt. Ekkor telepedett le a család véglegesen Tápiószelén.

Az 1931–1936 közötti időszakra nem találom a feljegyzéseket, de bizonyára keményen dolgozhattak, mert elég rövid idő alatt a faluvégről a központhoz közelebb költöztek egy nagyobb házba.

1936-ban levente-segédoktatói tanfolyamot végzett. Édesapám ugyanis nagyon jó tanuló volt, és a tanítója nagyon szerette volna, ha továbbtanulhatna. Végül sikerült a szülőket meggyőznie, hogy 1937. október 1-én a hódmezővásárhelyi Magyar Királyi Mezőgazdasági Szakiskolába iratkozhasson be, ahol a tanulmányait 1939. július 30-án kitűnő eredménnyel fejezte be. A hódmezővásárhelyi évekre később mint kitörülhetetlen szép emlékekre emlékezett vissza. Itt tanult meg – a kötelező gazdasági tananyagon túl – zongorázni, hegedülni, tangóharmonikázni és tárogatón játszani. Szerkesztette az iskola időszaki lapját Búzakalász címmel, ünnepségeken saját írásait olvasta fel, versei közül az Esküszünk címűt a nagykátai Magyarország Útja néven megjelenő heti folyóiratban is közölték. A bekeretezett vers későbbi erdélyi otthonunk falát díszítette (de mint minden más, ez is odaveszett). Tanulmányai befejezése után is kapcsolatot tartott fenn az iskola igazgatójával, akinek később az ajánlására kapta meg az erdélyi munkahelyét.

1939. október 5-én bevonult katonának a szegedi 16. Kerékpáros Zászlóaljhoz, ahol őrsvezető, tizedes, majd később szakaszvezető lett. Sok időt töltött a katonai irodában is, ahonnan ontotta a tábori postai levelezőlapokat az öccsének és volt iskolatársainak. 1940-ben, április 20-án ünnepi beszédet mondott abból az alkalomból, hogy a zászlóaljuk másnap a Dóm téren új csapatzászlót avatott. Ennek az időszaknak egyik megható pillanatát akkor élte át, amikor Huszton találkozott édesapjával, akit szintén besoroztak. Együtt ünnepelték Észak-Erdély visszacsatolását.

1941 tavaszán zászlóalja megindult, hogy részt vegyen a délvidéki bevonuláson, majd az oroszok a háborúba való csatlakozása után hat hónapig Oroszországba vezényelték őket. 1941 karácsonyát otthon tölthette és 1942. január 20-án végleg leszerelt.

Karácsonykor eljegyezte menyasszonyát, majd 1942. március 1-én meg is tartották az esküvőt. Édesanyám akkor 17 éves volt, apám pedig 25.

Az esküvőt követően, március 22-én elindultak, hogy édesapám elfoglalja gazdatiszti beosztását dr. Vitéz Jancsó István birtokán Székelyföldön, egy szép kisfaluban, Sepsimagyaróson.

Azt a szűkre szabott két évet, amit együtt ott megélhettek, szüleim szeretetben, munkával töltötték. Erről naplójuk feljegyzései tanúskodnak.

Édesapám oktatta a leventéket a munkája mellett, de heti négy alkalommal gazdasági tanfolyamokat is tartott a faluban. Jó kapcsolatot épített ki nemcsak a gazdákkal, hanem a zsellérekkel is. Feljegyezte, hogy 1942. augusztus 9-én igazi székely lakodalomban is részt vettek, Jancsó Katóka és Koréh Ferenc, az akkori Székely Nép című lap főszerkesztőjének esküvőjén.

1942 karácsonyán ismét behívót kapott, de csak három hétre kellett bevonulnia. 1943. április 13-án szüleim nagy örömére megszületett a kis Palika. Ebben az évben a családból mindenki elutazott Székelyföldre, hogy köszöntsék az új kisrokont.

1943 karácsonyán a leventék szép ünnepséget rendeztek a faluban. Édesapám külön is megemlékezett a hadiárvákról Gyere, kicsim, gyere! címmel tartott előadásával. Bizonyára nem gondolta, hogy egy év múlva az ő családjában is valóságos lesz ez a keserves fohászkodás.

1944. március 21-én Sepsimagyarós fölött is idegen repülőgépek zaja verte fel a csendet, sok férfit elvittek katonának, egyre fenyegetőbbé váltak a mindennapok, a háború közelsége egyre észrevehetőbb lett.

Szüleim naplójának utolsó mondattöredéke: „… viszik a lovakat is…”

Apai nagybátyám feljegyzéseiből tudom, hogy 1944. április 2-án édesapám is megkapta a behívóját Miskolcra. Itt légnyomás érte, amiért kórházba került. Eközben nagyon aggódott Erdélyben maradt szeretteiért. Megkérte az édesapját, hogy hozza őket át Tápiószelére. Édesanyám akkor már terhes volt velem, ezért Palikával jött a dajkája is. Ő asszonyára, Palikára vigyázott, nagyapa mindnyájuk mellett a csomagokra is. Nem tekinthették kirándulásnak az utazást a vonatok tetején, állandó rettegetésben döcögtette őket a hegyen-völgyön keresztül a gőzös. Amikor idegen gépek zaja hallatszott, a vonat megállt és mindenki fedezékbe rohant.

Édesanyám haláláig meggyőződéssel állította, hogy a menekülés közben megélt félelem, olykor reménytelenség járulhatott későbbi komoly szívbajának a kialakulásához.

Édesapám alig heverte ki a légnyomás okozta betegségét, egy autóbaleset következtében ismét a miskolci kórházba került. Hogy kipihenje magát, nyolc nap eltávozást kapott – ez volt az utolsó hosszabb idő, amit szeretteivel tölthetett a szülői házban.

Júniustól már Tápiószelén is gyakrabban bőgtek fel a szirénák. Édesapám levelei is egyre szomorúbbak és elkeseredettebbek lettek. Ezekből kiderült, hogy a harcok során érintették Sepsimagyaróst is, és szembesülnie kellett azzal, hogy minden tönkrement a faluban, az embereknek semmijük sem maradt.

1944. október 7-én megszülettem, édesanyám el is küldte nyomban a születésemet igazoló okmányt az utolsó ismert tábori postacímre, hogy férje értesüljön jöttömről. Az a levél az igazolással együtt felbontatlanul visszaérkezett. Édesapám október 6-án Békéscsaba térségéből eltűnt. 1944. október 2-án kelt utolsó levele szinte olvashatatlan, mert édesanyám könnyeitől szétmosódott a szöveg.

Ezzel véget is érhetne édesapám életútja, ha nem következik be a rendszerváltozás. 1992. április 8-án az Új Magyarország című újság dokumentumrovatában megjelent a névsor: Elhunytak – valahol Oroszországban. A felsoroltak között szerepelt édesapám neve is!

Nem tudom elmondani azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, a dátum pedig egyszerűen sokkolt: 1945.II.4.

Miért? Miért?

Miért? Kellett ennyi időnek eltelnie, hogy ez kiderüljön? A legjobban az fájt, hogy már nem mondhattam meg Batu nagymamámnak, hogy igaza volt, amikor azt állította, hogy a fia nem halt meg azonnal – ő remélte, hogy él, és várta, hogy életjelt adjon magáról.

Azután ismét évekbe telt, hogy megtudjuk „valahol Oroszországban” a fogság és a temetkezés helyét – kódolva: L 102 KLL 102/10.

Az emlékmű Cseljabinszkban van, túl az Uralon, amelyet 1990-ig a világ egyetlen térképén sem jeleztek. Zokog a lelkem, ha elgondolom, hogy mennyit szenvedhetett ott soha nem látott apám, hiszen Oroszország nem írta alá a hadifoglyokkal kapcsolatos nemzetközi egyezményt (a hágai konvenciót), így nem garantálták a foglyokkal való emberséges bánásmódot. Ráadásul, Sztálin szerint is „csak a gyávák és az árulók esnek fogságba”.

Mialatt Ő sokadmagával Oroszországban szenvedett, Tápiószelén a szülői házban előbb német, majd orosz katonatisztek szállásoltatták be magukat „teljes ellátással”.

Kislánykoromban mindig vittünk virágot a temetőben nyugvó ismeretlen orosz katona sírjára, mert talán édesapám sírjára is tesz néha virágot egy orosz édesanya, aki elesett fiát gyászolja. Ezt mondogatta nagymamám. Most már tudom, hogy ez nem így történt, hiszen ott, az Ural túlsó oldalán februárban olyan hideg van, hogy lehetetlen sírt ásni. Az előkerült dokumentumok bizonyítják, hogy azokat, akik abban az időszakban haltak meg, kirakták a hóba, a többit a természetre bízták. Ezért ott sírhely sincs, csak emléktábla, és máig senki nem szavatolja a biztonságát annak, aki el akar zarándokolni arra a helyre.

Édesapám utolsó, „elbocsátó szép üzenetét” a Sepsimagyaróshoz közeli Uzonban dobta ki az őket Oroszországba szállító vagonból. Ebben azt kérte, hogy megtalálója juttassa el édesanyámnak a levelét. Tudatta, hogy hova viszik a foglyokat, és örökre elköszönt szeretteitől. Sajnos a levélről csak pár év múlva értesült a család, amikor a dajka visszatért Székelyföldre.

Édesanyám soha nem akart visszatérni Sepsimagyarósra, mert – mint mondta – több a kitörülhetetlen fájdalom, mint a szép emlék. Férje után 1953-ban tízéves kisfiát is elveszítette, amit szintén a háború számlájára írt.

Zárszó

Ez az én személyes megemlékezésem a kommunizmus áldozatairól – édesapám rövid, de mindig izzó hazaszeretettel átszőtt, tevékeny életének bemutatásával.

Tisztelettel adózom mindazoknak, akik lehetővé tették a Terror Háza Múzeum megnyitását: ez az intézmény az emberellenes, gyilkos rendszer örök mauzoleuma, figyelmeztetés, hogy soha többé nem ismétlődhetnek meg a múlt szörnyűségei.

Török Györgyné sz. Batu Julianna
Budapest, 2012. február 25.

Batu Julianna fényképalbumából


* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.netérhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük