Trianon103/88*
Egyes útikönyvek szerint a Fennvaló Brit-Kolumbiát jókedvében teremtette, mert amikor befejezte a Művet, akkor oda még egy lapáttal rátett a természeti gyönyörűségekből – azért olyan szép ez a tartomány. Valóban szép, Nanaimo, a kikötőváros mintha maga is tündérkert lenne… Itt van otthon Jandó Tibor erdőmérnök, akit szintén a történelem vihara juttatott el a Vancouver-szigetre. Hogy mikor és hogyan, arról ő maga mesélt Dancs Rózsának, a beszélgetésük írásos lenyomata pedig A vér nélküli forradalom után… címmel megjelent a szerző Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei című kötetében (Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017). Ennek alapján adjuk közre Jandó Tibor szavait országokon és világrészeken átívelő, megtett fordulatos útjáról.
„A Soproni Erdőmérnöki Főiskola negyedéves hallgatójaként nem gondoltam én világutazásra, hanem nyitott szemmel figyeltük a napi eseményeket. Az 1956. októberi fordulat úgy kezdődött nálunk is, mint Budapesten: mi, diákok társulatilag felvonultunk a professzorokkal együtt, először a lengyel események mellett álltunk ki, rokonszenvünkről, támogatásunkról biztosítva őket, utána összegyűltünk, mivel már hallottuk, hogy mi történik a fővárosban. Akkor elhatároztuk, hogy minden erőnkkel próbáljuk segíteni a pesti megmozdulásokat. Mi is összeállítottuk a kiáltványunkat, amely elsősorban Magyarország felszabadításával kapcsolatos követeléseinket tartalmazta, hasonlóan a pestiekéhez, mert már a hírekből tudtunk azokról: ezek között szerepelt az orosz csapatok kivonása az országból, a semlegesség, a sajtószabadság, a szabad választások biztosítása. Meg kell mondanom már az elején, hogy Sopronban harcok nem voltak, ezért ez az időszak úgy maradt fenn a történelemben, mint a vér nélküli forradalom.
Nekünk akkor két fontos szerepünk volt: megalakult az egyetemi forradalmi bizottság, amelynek az intézkedései folytán megkaptuk a fegyvereket a helyi honvédségtől, azokat a bizottság vezetősége kiosztotta közöttünk. Kettes vagy hármas csoportokban jártuk az utcákat, a főépületeket, az állomást ellenőriztük, ahol mi tartottuk fenn a rendet, mert akkorra már mind a rendőrség, mind a honvédség teljesen megszűnt létezni. A másik feladatunk, hogy az Ausztriából érkező nyugati segélyeket hozó teherautókat betereltük az egyetemre – vérplazma, étel, ruhanemű volt azokon –, ott az egyetemistákból csoportokat állítottunk össze, akik szétosztották ezeket a készleteket, majd átraktuk magyar teherautókra és szintén egyetemistacsoportok felügyeletével elküldtük Budapestre.
Rendkívül felemelő érzés volt, amikor úgy tűnt, hogy a forradalom sikeres lesz! Nagy örömmel fogadtuk a változást, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, és mindjárt kijelentette, hogy Magyarország semleges! Kérte az ország ENSZ-be való felvételét, a varsói paktumból való kilépését és az oroszok visszavonulását. Ez akkor szinte álomszerű állapot volt, nagy-nagy öröm és hihetetlen boldogság. Nagyon bíztunk azokban az órákban, amikor hallottuk, hogy az oroszok beleegyeztek, és ki fogják vonni a csapataikat hazánkból. Állandóan hallgattuk a rádiót, a hírekkel napirenden voltunk, de a pesti harcok részleteiről közvetlenül is értesültünk, mert akik felkísérték a szállítmányokat, amikor visszatértek Sopronba, mindenről beszámoltak.
Emlékszem Nagy Imre kétségbeesett segélykérő rádióbeszédére, amelyet a Nyugathoz intézett. Akkor még reméltük, hogy a Nyugat megment, de kiderült, hogy teljesen alaptalan volt a várakozásunk. Aztán az oroszok elfoglalták Budapestet és mindent szétvertek. November 4-én elértek Sopronig is. Ekkor a forradalmi bizottság úgy határozott, nem tudom, milyen okból, hogy megszerveznek bennünket. Több százunkat elláttak fegyverrel, és kivittek Sopron külső határára, Balf falu mellé, azzal a feladattal, hogy megállítsuk a szovjet inváziót. Még egy ágyúnk is volt, amit felállítottunk a Győr felől jövő főúton; sajnos, kiderült, hogy aki nekünk átadta az ágyút, az szabotált minket, és kiszedték belőle az ütőszeget. Ez volt az egyetlen akciónk az oroszokkal való ellenállásban – ez is vér nélkül zajlott le. A kudarc akkor elkeserített bennünket, később azonban átgondolva, az incidens mindenképpen a mi szerencsénk volt, mert tapasztalatlanok voltunk, és ha az orosz harckocsik felfedeztek volna, vérfürdővé változtatták volna az egész terepet. Amikor láttuk, hogy valaki az úton egy szovjet tiszttel beszélget, a csoportunk pedig a szélrózsa minden irányába fejvesztetten menekül a mezőn, tizedmagammal, barátaim- és évfolyamtársaimmal felmentünk egy szőlőhegyre, ahol találtunk egy pincét. Szerencsénkre nyitva volt az ajtaja, oda behúzódtunk, és ott megbeszéltük, hogy mi legyen a sorsunk: visszamenjünk Sopronba vagy pedig kimenjünk Ausztriába. Ausztria mellett döntöttünk, és az éjszaka leple alatt az erdőn keresztül nekiindultunk az útnak. Egyrészt azért, mert nem tudtuk, hogy milyen megtorlásokra számíthatunk, másrészt pedig – látván a Kádár-kormány győzelmét, ami a kommunizmus visszaállítását jelentette – mi nem akartunk tovább a kommunista diktatúra alatt élni. Akkor még pislákolt bennünk az ENSZ-től nyújtandó segítség reménye, és úgy gondoltuk, ha az megérkezik, akkor visszatérhetünk mi is, hogy továbbharcoljunk.
Ausztriában egy gyűjtőtáborba kerültünk, majd Ferienhort helységben jelölték ki a soproni egyetemisták számára a központot. Ez Salzburg közelében egy tóparton egy nőnevelő intézet volt, ahol ellátást kaptunk. A soproni egyetemről kb. négyszázan mentünk ki, tehát több mint fele a hallgatóknak elmenekült, akik közül kétszázan voltunk az erdőmérnöki kar hallgatói. Huszonöt professzor családostól szintén Ausztriában kötött ki. Az egyetem dékánja, dr. Roller Kálmán nagyon rendes, felelősségteljes professzor volt, nem hagyott el, összefogott bennünket ott is, mert kötelességének érezte, hogy együtt tartsa a diákjait.
Ő azonnal elkezdett levelezni különböző egyetemekkel, Bécsben és másutt is érdeklődve a befogadásunk ügyében, hogy befejezhessük a tanulmányainkat. Kapott válaszokat nemcsak Ausztriától, hanem az Egyesült Államoktól, Ausztráliától is, de egyiket sem találta megfelelőnek, elfogadhatónak. Egyszerre, mint megváltó angyal, jött a kanadai követségtől egy küldöttség azzal, hogy ők befogadnak. Megjelent Mr. Pickersgill menekültügyi és bevándorlási miniszter, Mr. Cocks, Kanada akkori ausztriai nagykövete és egy angliai hölgy. Ők kellett hogy testületileg megszervezzék az áttelepítésünket. Tartottak egy összejövetelt, beszéltek dr. Roller Kálmánnal, és felajánlották, hogy Kanada egységes csoportként elfogadja az erdészeti fakultás hallgatóit, ott majd folytathatjuk a tanulmányainkat – magyarul. Hangsúlyoznunk kell, hogy tanáraink mindvégig kitartottak mellettünk, és miután mi diplomáztunk, ők itt, Kanadában mind jelentős állásokban helyezkedtek el, hol kutatói, hol egyetemi tanári munkát folytattak, hol fontos pozíciókat kaptak másutt. Megbecsült személyek lettek.
Közben sikerült Pécsett maradt édesanyámat és két nagyanyámat értesítenem, szerencsére tudtam küldeni nekik Ausztriából egy levelet, amiben megnyugtattam őket, hogy jól vagyok. Válaszoltak is rá még mielőtt kijöttünk. Sajnálták, hogy eljöttem, de tudták, hogy talán jobb lesz az életem a szabad világban.
Amikor elfogadtuk, hogy Kanadába jövünk, akkor dr. Roller Kálmán és az évfolyamtársaink közül megbízott három diák, Grátzer Miklós, Szalkai András és Krétai Ernő átrepült Kanadába megtárgyalni az egyetemmel a részleteket. Egyikük sem tudott angolul. Két hét múlva a dékán és Grátzer Miklós visszajött a táborba, Szalkaiék Vancouverben maradtak, mert akkor már véglegesen eldöntötték, hogy mindannyian ide fogunk jönni. Miután mindent elhatároztunk és elintéztünk, akkor vonatra raktak bennünket. Belgiumon keresztül Liverpoolba utaztunk, ahol pontosan december 31-én hajóra szálltunk. Emlékszem, hogy szilveszter este ültünk a buszban és vártuk a behajózást éjfélkor. Az Empress of Britain ötcsillagos luxushajó volt, kiváló ellátással. Január 8-án egy nagyon nehéz viharos út után kikötöttünk St. Johns-ban. A kikötőben egy gyűjtőtáborban helyeztek el és mindennel elláttak. Magunk között összeállítottunk egy csapatot, akik főztek nekünk, mások felszolgálták a kosztot, tehát megszerveztük magunkat. Ott megkaptuk a bevándorlási és letelepedési engedélyt, ám nem tudtunk mindjárt vonatra szállni, mert a CPR éppen sztrájkolt, meg kellett várnunk a megegyezés végét. Ahogy az megtörtént, a National Railroadra tettek bennünket, és különvonaton áthoztak Kanadán, ami gyönyörű út volt. Megálltunk közben Montreálban, Winnipegben – mindenhol tudtak már rólunk. Montreálban például az állomáson diákok, professzorok üdvözöltek, Winnipegbe éjfélkor futott be a szerelvényünk, de még olyan késői órában is, ott is az egyetemről egy nagy küldöttség fogadott. Kiválóan megszervezték a fogadásunkat. Megérkezésünk után gyűjtőtáborban helyeztek el, ahol nemcsak soproniak, hanem más, Kanadába érkezett menekültek is voltak. Remek ellátásban részesültünk itt is, és elkezdtünk angolórákra járni.
Mint említettem, mielőtt útra keltünk, a dékánunk és a háromtagú diákküldöttség a vancouveri egyetem elnökével, dr. Norman MacKenzie-vel tárgyalt. A befogadásunkban nagy szerepe volt James Sinclairnek, az akkori federális halászati miniszternek, aki a jelenlegi miniszterelnöknek, Justin Trudeau-nak a nagyapja. Ő hallott rólunk először, ő vette fel a kapcsolatot Pickersgillel, és nem mellékesen – mert ő brit-kolumbiai volt eredetileg – ismerte az itteni erdőipar helyzetét, tehát mindjárt felismerte a lehetőségét annak, hogy a magyar szakemberek segíthetik a térség fellendülését. Nagyon jó kapcsolatai voltak a Power River társaság két tulajdonosával, a Folly-testvérekkel, akik felajánlották a munkásszállásokat számunkra szeptemberig, amíg elkezdjük az egyetemet. Nagyon jól éreztük magunkat Power River-ben, a város szép és barátságos volt. Rendszeresen jártunk angolórára, az ottani középiskolai tanárok tanítottak a nyelvre, ami nagyon hasznos volt. De ahogy munkalehetőség adódott, azonnal dolgozni kezdtünk. Talán Tolnai István barátommal mi voltunk az elsők, akik munkát kaptunk egy fakitermelő telepen BC északi részén, egy félreeső szigeten. Április közepe táján mentünk oda, szeptemberig ott dolgoztunk, és mivel nagyon jól kerestünk, szeptemberben ki tudtuk fizetni a tandíjat is, a lakbérünket is. Egy másik nagyon jó barátommal, Grázer Miklóssal egy pincelakást béreltünk. Sopronban is együtt laktunk Miklóssal, ő most a soproni Alumni-nak az elnöke. Az egyetemen magyarul tanítottak, de ahogy gyarapodott az angoltudásunk, évfolyamonként emelték az angol nyelvű kurzusok számát. 1959-ben végeztem, tehát két év alatt, mert elismerték a soproni tanulmányaimat. Közben volt egy álláshirdetés kezdő erdőmérnöki pozícióra a McDonald Bowdell vállalatnál, ami akkor Kanada legnagyobb erdőipari vállalata volt, és én megpályáztam. Az interjú jól sikerült, és június 10-én mint kezdő mérnök elkezdtem dolgozni a szigeten.
Ezzel kezdődött el a kanadai pályafutásom. Harminckét évet dolgoztam a vállalatnál. Lassan haladgattam előre, előbb segédmérnök, majd üzemmérnök lettem, és 1967. január 1-től egészen nyugdíjaztatásomig az erdőmérnöki gazdaságok üzemi igazgatója voltam. 1991-ben mentem nyugdíjba.
1962-ben lettem kanadai állampolgár, és 1964-ben, amikor a Kádár-kormány általános amnesztiát hirdetett, amely szerint mindenki, aki a forradalom után elhagyta Magyarországot, büntetés nélkül hazamehet, azonnal repülőre szálltam. Szerettem volna már édesanyámat és nagyanyáimat látni, gondoltam, kanadai állampolgárként nem lehet bántódásom, ha hazalátogatok. Magyar vízumért folyamodtam, mert akkor még kellett, szerencsére meg is kaptam. Június 13. körül két hétre hazarepültem. Azaz, Münchenig repültem, ott béreltem autót és úgy mentem Pécsre. Ezalatt a két hét alatt közös barátokon keresztül találkoztam jelenlegi feleségemmel, Magdával. 1965-ben egy hosszabb szabadságra ismét hazamentem, és 1966-ban megesküdtünk a pécsi Dzsámiban. Magdi 1966. szeptember 22-én érkezett ki Kanadába. Így kezdődött a családi életünk. Három gyermekünk van, a legidősebb Péter, ő Victoriában, a tartomány fővárosában lakik a feleségével és két lányával. Egy nagy vancouveri pénzügyi vállalat leányvállalatánál dolgozik felelős, igazgatói beosztásban, a lányunk a férjével és három gyermekével Quebec-ben, Ottawa-tól kb. félórányi távolságra él. Ő konzultációs pszichológiából készítette a doktorátusi disszertációját, a férje orvos. A legfiatalabb fiúnk, Viktor ortopédsebész Vancouverben, nekik is három gyermekük van. Nyolc unokával büszkélkedhetünk! Minden év június végén, illetőleg augusztus elején kéthetes családi összejövetelt szervezünk azzal a céllal, hogy az unokáink megismerjék, megszeressék egymást és tartós kapcsolatot építsenek ki egymással. Sajnos nem sok magyar szó hangzik el ezeken az összejöveteleken, mert a gyermekeink beszélnek ugyan magyarul, de az unokák nem. Vejünk, aki Torontóban született, amikor a lányunkkal megismerkedett, kezdett tanulni és tud is társalogni magyarul, bevallása szerint imádja a magyar nyelvet. Többször jártunk Magyarországon, kihoztuk anyáinkat, a rokonokat is látogatóba Kanadába. Két éve elkezdett programunk az, hogy ahogy az unokáink elérik azt az életkort, amikor tudják értékelni Magyarország szépségeit, nemzeti kincseinket, akkor nyaranta hazavisszük őket két-három hétre. Nem akarjuk, hogy elfeledjék, honnan származunk. Az utóbbi is nagyon jól sikerült hazalátogatás volt, az unokák imádtak mindent és mindenkit, amivel és akivel találkoztak otthon, tehát ők már tudják, hogy magyarok és büszkék erre.
1972-ben a vállalat áthelyezett engem igazgatóként Port Alberi-be, addig itt voltam igazgató. Ott laktunk 2006-ig, akkor jöttünk vissza Nanaimóba. Nyugdíjasként a városnak sok szolgálatot tettem, a polgármester kérésére nyolc évig voltam egy dollár évi szimbolikus fizetéssel a városi fejlesztési bizottság tagja, valamint a városi kórház alapítványa igazgatósági tanácsának a tagja, éppen kilenc évig. Ezekért a szolgálataimért kaptam is egy okmányféle elismerést.
Kanada, a kanadai nép csodálatos, barátságos, megértő, rengeteg barátunk van közöttük. Nagyon hálás vagyok azért, hogy szabadon megvalósíthattam az álmaimat, nagyon hű vagyok ehhez az országhoz. Soha, de soha nem volt olyan érzésem, hogy megkülönböztettek volna mint bevándorlót, még kezdetben, amikor a nyelvtudásom hiányos volt, akkor is elismerték a munkámat. De magyarnak születtem, amire büszke vagyok.”
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
