Ezt a helységet a térképen már nem jegyzik, csak a történelemben. Legfeljebb régi névtárakban találják meg az Erdély históriájában búvárkodók. De ha volna kétszer-holtak könyve a megszűnt falvakban maradt temetőkről, Bözödújfalu nevét abban is olvashatnánk, mióta helyére egy faluromboló őrület víztározót telepített a Küsmöd patakon, lakosait pedig úgy szétszórta, hogy nemcsak hetedhét határokon túlra, de kontinensből is legalább három jutott belőlük… Nem hagy nyugton a gondolat, hogy abba az elsüllyedésre ítélt mohos sírkertbe utolsó „fejfául” fel kellene állítani legalább egy emlékoszlopot, amely a kő s a márvány éltéig hirdesse még: Itt nyugszik maradékában az erdélyi szombatosság, élt négyszáz évet, 1588–1988. Az első évszám a kortárs Nagy Szabó Ferenc székely-marosvásárhelyi szabómester memóriájából való, a másik pedig egy – bocsánatot kérek a tisztes szakmákat sértő párhuzamért – egy félbemaradt csizmadia, akkor épp Románia diktátora rendeletén látható, amellyel megszüntette a települést, miután… ezt az agyrémet is szakszerűen végrehajtotta az illetékes vízügyi hatóság, melynek miniszteri rangú vezetője akkor egy Ion Iliescu volt, az 1989-es fordulat utáni Románia elnöke lett… Jaj, Istenem, miért kellett a falu barsosának mindig úgy beindáznia a hatalom berkeibe!
Latolgatom tovább, hátha az irodalomtörténet is rábukkan, legalább mellesleg, emlékére Móricz Zsigmond és Bözödi György érdeklődési köreit fürkészve.
Bözödi Györgyről köztudott, hogy haláláig dédelgette a székely szombatosságról írandó nagy munka tervét. A szomszédfalu írástudó fia e vállalkozását még fiatal riporterként indította el, rácsodálkoztatva olvasóit a Bözödújfalu-jelenségre. Öregkorára megérte a riportszínhely halálos ítéletét. Akkor elhatároztuk, együtt látogatunk haza, majd ki-ki írja a magáét. Szerénytelenség talán, de valósággal beleremegtem egy már megírt párhuzam gondolatába: 1941-ben Bözödi kalauzolta Móricz Zsigmondot ide, most én lehetnék Bözödi segítője az adatgyűjtésben… A megbeszélt napon kocsival álltam meg marosvásárhelyi lakása előtt. Betegen találtam, pergamenszürke arcán lázrózsákkal. – Na, megyünk? – próbált ágyában felgörbedni, de erőtlenül visszahanyatlott, hamarosan örökre.
Gyurkával a közös szülőhely – a két falu egy község –, de még inkább a közös téma, a szombatos utódok más-más szögből szemlélt sorsa – őt avatott krónikásaként értékeli a szakma, míg én „csak” beleszülettem – fűzött össze. Érthető, ha még a magam keresésében is faggatózni mindegyre visszatérek hozzá. (Vallomás a székely szombatosok perében. Kriterion, Bukarest, 1981; Magvető, Budapest, 1983.) Először nagyapámat „találtam nála”. Másodszor apámhoz „vitt el”. Mert feltételezem, hogy Móricz Zsigmond nem véletlenül fordult be abba a többitől mit sem különböző szegényes paraszti portára. Már első olvastán a Móricz-riportnak mindegyre elkiáltottam magamban: ezt Bözöditől tudja!, ezt Bözödi mondhatta! (Móricz Zsigmond: A szombatosok közt. Kelet Népe, Budapest, 1941. július. 1.)…
A …budapesti Petőfi Sándor Irodalomtörténeti Múzeumban fellelhetők Móricznak a falumban készített jegyzetei, köztük egy portrévázlat, „feltehetően apámról”…, s már itt is a kezemben két egyforma világosbarna fedelű, spirálos, vékony notesz, az egyiken felirat: Dés, Kolozsvár, Marosvásárhely, Bözöd, Bözödújfalu. Kockás lapjain szavak, mondattöredékek, tántorgó sorokban, kusza írással – nyilván nem az örökkévalóságnak szánva, hanem ahogy az ember menet közben, egy kerítésnek dőlve, rejtekező diszkréten emlékezet-segítőnek lejegyez ezt-azt, miközben szemét le sem veszi a beszélgető társáról. Az oldalak megszámozva. A 40. számnál Bözödújfalu, május 28. Alatta összefüggéstelen szavak, bizonyára ötletrögzítőnek. A riport ismeretében életre kelnek – „Sirítik a pászkát s székely dalokat énekelnek.” (Móricz, D.R.) … talált magának egy szívesen nagyokat, könnyen ízeseket mondó, önmagát élvezettel leleplező alanyt (D.R.). Leírja nevét, korát, egy-egy szójárását, „lássa, kérem”, egy szót aláhúz: „elcandalodtak” (mármint a székely gazda zsidó imakönyve, rituális imakellékei), visszatér a külsőségekre: kék ing foldva, mezítláb, rossz szalmakalap…, „a fiam nem lehetett inas, s nézze, most már elektrotechnikus lesz” (ez én volnék mínusz az elektrotechnikusság, no de itt lesz majd Bözödi Gyurka bátyám is, s nem csak életes színfoltnak).
Már a nyomdakész gépiratot forgatom. Az első oldal sarkában utasítás a szedőnek: pt (azaz petit), majd piros ceruzával kijavítva: bg (azaz borgisz – „lássa vén szem is”). Sorközi betoldások, szóbetoldások, stilizálás, nyomatékosítás vagy épp enyhítés. Utóbbiakból van több, megannyi a másik fél érzékenységével számoló korrekció. Ő, a nagy szókimondó óvatoskodnék ennyire? Igen: más a regény, más a riport! De azt mégsem lehet megkerülni: „Bözödi Gyurka mondja: Én csak azt élveztem, mikor a riportalany azt mondta: Be kellett volna hogy kapja a fekete ember.” Nem ezt mondta…, így mondta: a fekete nyavalya ette volna meg azt az embert! (Jó apám, személyes okból, nagyon haragudott legutolsó zsidó papjukra.)…
Itt van a riportnak talán egy előző változata, kezdeménye, amelyben a szerző Kemény Zsigmonddal indít: „Alig várom már, hogy ma délután Bözödújfaluba, ahol az utolsó zsidózók vagy szombatosok maradványai élnek… naiv, jámbor és együgyű nép… az ellenik indított harc pusztán elméleti okokból indult ki… Péchi Simon tragédiája modern tragédia. Számtalanszor éreztem úgy magam, mintha az én érzéseimet vetítené ki Kemény Zsigmond. De az enyémet – mindenkiét, aki képtelen behódolni a megalkuvásba és tiszta gondolatainak elárulásába.”
Címet is változtatott szerkesztés közben („mégsem írom őket zsidóknak”), csiszolt a szövegen, szókimondást cserélt metaforával. Megküzdött a témával. Az eredménnyel elégedett volt-e? Úgy tudom, ezt az írását sehol sem válogatták be reprezentatív művei közé, ezzel szemben alkalmanként annyit hivatkoztak rá, mint talán legmaradandóbb alkotásaira. Pontosabban egy mondatára: „Egyetlen kormánybiztosnak sincs joga valakinek sárgaságot okozni, amiért az másként imádja az Istent.” Esetünkben a sárgaság prózaian valóságos eset volt, a kormánybiztosi látogatás szintén, de mögötte – s ez a lényeg – a fajüldöző fasizmus értendő. Már ennek az igazságos visszhangú kimondása is megérte Zsiga bácsinak, hogy fájós lábával begyalogolja ezt a sárbaragadt világot. Nem is neki, hanem nekünk: az utókornak érte meg – konstatálhatnám kívülállóként az idézők örömében osztozva…, csakhogy.
Csakhogy itt zavarog az az említett apróság. Akiket az író személyükben ekként megsajnált, azoknak látását úgy elborította ettől, egészen harmadíziglen, a sértettség köde, hogy mögüle már észre sem vették a sarokhelyzetükből kibontott szép emberi hitvallást…
Kérem, vetítsük újra a filmet: Faluvégi informátorai elmondják az írónak, hogy a szombatosok utódai visszatértek őseik unitárius hitére, de maradt egy…, egy megátalkodott, aki nem és nem. Kovács Józsi bácsi. Nosza, egy érdekes találkozás lehetősége úgy felvillanyozza az írót, hogy feledve hivatalt, papot nyomban a megnevezett háza felől érdeklődik, de már nem iménti beszélgetőtársaitól. Kovács József? Ott lakik a zsidó templom mellett. Ez az! Gyaníthatta volna, hogy még ilyen kis közösségben is a mondott nevet ketten viselik, méghozzá most éppen eszmeileg szemben álló felekként. Eltréfálkozik az udvaron szapuló leánnyal – „aki szombaton szapul, mi – kormos?” –, vigasztalja a sárgaságban szenvedő édesanyát, rajzolja noteszébe házigazdájának magyaros bajszos arcélét, de a válaszokból sehogy sem akar kicsendülni a zsidózás minden üldözöttséggel szembeni csakazértis vállalásának székely virtusa. Feltehetően másra számított. Lehet, kicsit csalódott is. De nem eszményeiben. Az ügyhöz s önmagához akkor lett volna hűtlen, ha magába fojtva elhallgatja az üldözöttek iránti eltökélt rokonszenvét.
Senkinek sincs joga embertársát vallásáért üldözni! Mondjam, ne mondjam? Úgy képzelem, az észrevett ellentmondáson apró… csúsztatással teszi túl magát: a riportban némileg homályban hagyja házigazdájának lelki habitusát, s a beteg feleség panaszára figyelmezve kimondja logikus ítéletét. Majd továbbment egy házzal, egy másik Kovácshoz…
Kovács András
Sepsiszentgyörgy
