Hetvennyolc esztendővel ezelőtt, 1943. január 18-án eltűnt Szakály Sándor tizedes, címzetes szakaszvezető. Született: Törökkoppány, 1919. Anyja: Bacsi Irma. Csapattest: 12. könnyű hadosztály sütő oszlop, Állománytest: 4. számú élelmezési raktár (8. számú Veszteségi lajstrom, 475. oldal). Egyike volt ő az oly sokszor emlegetett magyar királyi 2. honvéd hadsereg azon 41 972 hősi halált halt, illetve eltűnt katonájának és munkaszolgálatosának, akik soha nem tértek vissza a távoli orosz hómezőkről, a Don-kanyarból. Örök álmukat jeltelen, illetve az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben már a nevüket feltüntető központi temetőkben alusszák. Hogy mikor és hol, milyen körülmények között tűntek el, nem tudjuk, de sok tízezer magyar család emlékszik valamilyen formában az 1943 januárjában és februárjában, kilátástalan küzdelemben életüket veszített családtagjaira.
A mi családunk 1955. november 23-án – születésemkor – döntött úgy, hogy a Donnál eltűnt „pék” Sanyi – a család egyetlen nem csizmadia- és cipészmester férfi tagja – emlékét az unokaöcs fiának nevével „örökíti meg”. (Ha lánynak születtem volna, akkor valószínűleg az 1945. március 27-én nevelőszüleivel – Bacsi Sándor Pál és Dósa Zsuzsanna – együtt a „felszabadító” szovjet katonáktól való félelmében öngyilkosságot elkövetett Szakály – 1940. november 8-tól örökbefogadás okán már Bacsi – Katalin [Törökkoppány, 1920. szeptember 2.–Pápa, 1945. március 27.] nevét adták volna nekem.)
Magántörténelem és mégsem az. Mert a mi történelmünk mindaz, ami akkor és ott történt, és a mi halottaink azok, akik a távoli Szovjetunióban – a legtöbbeknek akkor csak Oroszországban – veszítették életüket, lett légyenek azok katonák, avagy munkaszolgálatosok.
Egy megközelítőleg kétszázezer fős hadsereg készült arra 1943 januárjában, hogy felvegye a harcot a jelentős túlerőben lévő szovjet csapatokkal, és tartson ki addig, ameddig csak tud, mert ezt követelték meg tőlük elöljáróik, parancsnokaik. Azok, akik közül nem kevesen ugyancsak hősi halottak, eltűntek, sebesültek avagy hadifoglyok lettek.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnoka, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes érezte a veszélyt, tudta, hogy a szovjet Vörös Hadsereg csapataihoz képest gyengébb felszereléssel, harci eszközökkel bíró alakulatai a kétszáz kilométeres arcvonalat nem lesznek képesek egy nagy támadás során tartani. Utánpótlást, arcvonalcsökkentést kérő levelei, telefonja nem találtak meghallgatásra az elöljáró német parancsnokságoknál.
Amikor 1943. január 12-én, majd január 14-én a szovjet Vörös Hadsereg csapatai megindították a támadásukat, a magyar honvédek elkeseredett védelmi harcokat követően vonultak/mentek/menekültek hátra, remélve a túlélést. Voltak, akiknek ez sikerült, és voltak, akiknek nem. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnoksága kimutatása szerint 1943. április 6-án kórházvonatokon Magyarországra szállított 28 044 sebesült és beteg, 26 ezer hadifogságba került honvéd és munkaszolgálatos – az „orosz rádió” híre szerint – és 41 972 hősi halott és eltűnt volt a hadsereg véres vesztesége.
Nem teljesült Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek, a Honvéd Vezérkar főnökének 1942. április 11-én megfogalmazott „kívánsága” a 2. hadsereggel kapcsolatban, miszerint: „Elsősorban a zlj. pk-okat, de az összes ennél alacsonyabb és magasabb pk-okat felszólítom, hogy vigyázzanak a csapataikra. A vezetők, a csapatok kiképzése nem azt a célt szolgálja, hogy hősi halottakat produkáljanak. A harc célja a győzelem, ami természetesen – sajnos – áldozat nélkül nemigen érhető el. De arra kell minden pk-nak törekednie, hogy minél kevesebb áldozattal minél nagyobb sikert vívjon ki. A drága magyar vérrel takarékoskodni kell, azt minden magyar pk-nak kötelességévé teszem.”
S hogy miért nem teljesült? Mert a 2. hadsereg olyan feladatot kapott, amelyet megoldani szinte lehetetlenség volt.
Hadserege egyes alakulatainak megingását látva Jány Gusztáv 1943. január 24-én olyan hadseregparancsot adott ki – „a 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott” –, amely mélységesen sértette mindazokat, akik a mínusz 20-30 fokos hidegben embert próbáló körülmények között is igyekeztek kitartani. Nem véletlenül reagált a jelzett hadseregparancsra 1943. január 31-én a magyar királyi 13. honvéd könnyű hadosztály parancsnoka, vitéz gertenyesi Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy ekképpen: „Jelentem, hogy a 13. k. ho. csapatai a most lefolyt harcokban az áttörés következtében meghosszabbodott arcvonalát megvédte és tartotta. Visszavonulást csak parancsra hajtott végre. […] Kérem annak a kivizsgálását, hogy a 13. k. ho. megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatát. A kivizsgálást nemcsak a 13. k. ho., hanem az egész 2. magyar hds. érdekében kérem.”
A „kivizsgálást” a magyar történettudomány már elvégezte. Szabó Péter, a kitűnő hadtörténész monográfiája a magyar királyi 2. honvéd hadseregről már lassan három évtizede hogy megjelent és azóta is számos kiadást ért meg. A hiteles és elfogulatlan munka cáfolta mindazon hamis állításokat, amelyeket a magyar királyi 2. honvéd hadsereg egykori tagjaira ragasztott rá 1945 után a „magyar népbíráskodás és történetírás”.
A felelősség egykoron azoké volt, akik arról döntöttek, hogy a német követeléseknek már nem lehetett ellentmondani, és az 1942 januárjában lezajlott német–magyar tárgyalások eredményeként a Magyar Királyi Honvédség magyar viszonylatban legjobban felszerelt seregtestét bocsátották a „bolsevizmus elleni” harcra.
A felelősség az eleinké, az emlékezés és emlékeztetés kötelessége pedig a miénk, az utódoké. Azoké, akiknek illik fejet hajtaniuk az elesettek, eltűntek, megsebesültek és a hadifogságot szenvedettek előtt, ahogy megtette ezt maga Jány Gusztáv vezérezredes is, aki nemcsak visszavonta sokat idézett hadseregparancsát, de 1943. április 9-én a 45. számú Hadseregparancsában többek között ezt írta: „Hódolattal hajlok meg lélekben hősi halottaink és sebesültjeink előtt, és megköszönöm valamennyiünk nevében, mit értünk és a magyar jövendőért tettek. Egyikünk se felejtse el, hogy azok helyett és azok mellé, kik egyáltalán nem, vagy féllábbal, félkarral, csonkán, bénán kerültek haza, nekünk kell odaállni, nekünk kell szeretteiken segíteni, azzal, hogy elvégezzük helyettük azt a munkát, melyre ők már képtelenek. Segíts, mert az Isten téged is csak akkor segít meg. Töröld le a könnyet, adj karod erejéből, szíved melegéből, mert ők még többet adtak érettünk.”
(A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója)
Magyar Hírlap, 2021. január 18.