Trianon103/85*
A Szatmár vármegyében született és ’56-os menekültként Kanadába kivándorolt dr. Kádár Dezső gyógyszerész fordulatos életútjáról a Torontóban élő és alkotó Dancs Rózsa Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei című kötetében is olvashattunk (Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017). Ennek alapján idézzük fel néhai honfitársunk szavait Trianon 103 sorozatunkban – hiszen mindaz, amit elmesél, ugyancsak fontos része, jelentős adaléka a magyarság elmúlt százhárom évében történteknek. Kádár Dezső foglalja össze tehát, hogy honnan és hogyan indult, milyen utat tett meg, hová érkezett – s főleg hogy mit nyert és mit veszített az óhazának az újhazára cserélése által.
„Örökké hálás leszek a Pista bácsiknak”
Zazar községben (Szatmár vármegyében) születtem 1933-ban, ez a település most Nagybánya peremvárosa. Apánk a Román Állami Vasutaknál (CFR) dolgozott, a helyi megállóért és a kolozsvári kitérőért volt felelős. Vasúti szerencsétlenség áldozata lett 1934-ben, ekkor visszaköltöztünk Nagybányára. Özvegy anyánk kisnyugdíjból és a Koltón örökölt földek jövedelméből nevelte fel az egy leány- és négy fiúgyermekből álló családot.
Az elemi iskolát Nagybányán végeztem, de mivel a nővérem távírász volt, 1944. október 16-án az állomás személyzetét és a családjaikat vonatra tették és Kőszegre irányították, menekítve őket az orosz front elől. A 17 éves János és a 16 éves Lajos bátyáimat tíz nappal előbb gyalog indították Nyugatra. Mivel Debrecennél már zárva volt az út Kassa felé, próbáltunk Budapest felé menni, de a katonai szállítások miatt nem engedték át a szerelvényt. Boldogkőváraljánál egy hetet állt a vonat a nagy torlódás miatt, de amikor már csak kilométerekre volt a front, újra elindulhattunk, és a Dunajec mentén Tarnow-Krakow érintésével Alsó-Felső-Szilézián át értünk Bécs külvárosába, ahol csak percekkel kerültük ki a szőnyegbombázást. Végül Bécsújhelyen és Sopronon át érkeztünk december 7-én Kőszegre, ahol már kb. százezer menekült próbált megszállni.
A két bátyám ugyanakkor gyalog érkezett Csornára, majd egy 24 órás eltávozással jöttek Kőszegre. Anyánk nem engedte őket visszamenni, így katonaszökevények lettek. Iskola nem volt, én szabadon álltam sorba kenyérért és más élelmiszerekért. Fröhlich néni gyakran naponta kétszer is adott nekem egy kenyeret, mert azt mondta, hogy nagyon sovány vagyok. Az orosz bevonulás után fakitermeléssel és más munkákkal tartottuk fenn magunkat. Kőszeg népe befogadott bennünket, elvégre négy stramm fiú volt a családban. Nővérem fülön fogva vitt gimnáziumba 1945. szeptember végén, mert nekem jobban tetszett a szabad élet. Feltaláltam magam, sportoltam és nyertem is sí- és más sportversenyeken. A tanulmányi eredményem mindig a legjobbak között volt. Bencés tanáraink tudtak tanítani is, de pofozni is, ha éppen arra volt szükség. Közben volt egy csontfertőzésem, amit aztán Londonban eredményesen kikezeltek 1969-ben. A Jurisits Gimnáziumból 1952–1953-ban háromszor dobott ki az igazgató elfogadhatatlan politikai kijelentéseim miatt, de Szörényi Pista bácsi szavára visszamentem és 1953-ban kitűnővel érettségiztem.
Sem az orvosi, sem a gyógyszerészeti fakultásra nem vettek fel az igazgatóm által írt jellemzésem miatt. Végül szeptember első hetében kaptam értesítést dr. Novák István egyetemi dékántól, hogy felvett Szegeden a gyógyszerészi fakultásra. Ő a kolozsvári egyetemről jött Szegedre és talán ezért vett fel. A Tanulmányi Osztály vezetője, aki előbb beteghordozó, majd párttitkár volt, első látásra kidobott a kollégiumból, és itt is egy Pista bácsi mentett meg. Ezért örökké hálás leszek a „Pista bácsiknak”.
A Dolgozó Ifjúság Szövetségének soraiban
A gimnáziumban három évig voltam DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) kultúrfelelős, énekkart, tánccsoportot és minden más kulturális programot szerveztem. Az érettségiző kőszegi diáksereg engem választott, hogy vezessem a menetet végig a városon, ahol még a párttitkár is búcsúztatott minket. Nagy problémám volt az orosz megszállás, és ezt az igazgatómnak többször részletesen kifejtettem. Talán az sem segített, hogy Pali és Jani bátyám Kőszegről disszidált és Lajcsi bátyám két év börtönt kapott, mert egy szökésben lévő katonabarátjának adott egy civil nadrágot, aki ezt elmondta az elfogatása utáni vallatáson. Igaz, hogy volt egy katonai pisztolyom is, de azt anyám a tudtom nélkül idejében elásta a lövölde melletti erdőben. Szegeden az osztály szabad választáson csoportvezetőnek, majd októberben az évfolyam DISZ-titkárának választott. A második év végén kari DISZ-titkár és a harmadik évben az Orvostudományi Egyetem DISZ-titkárhelyettese lettem. Többször javasoltak párttagságra, de miután a kérdőívemen meglátták az illetékesek, hogy két bátyám él Nyugaton, nagy megnyugvásomra nem vettek fel.
Tanulmányi eredményem mind a három évben kitűnő volt és halálomig hálás leszek a Mindenhatónak, hogy Szegeden az első hét után megtaláltam Gabriellát (Babit), életem párját, akivel Kőszegen 2006. december 11-én az anyakönyvi hivatalban megerősítettük és megünnepeltük házasságunk ötvenéves jubileumát.
A nyári szünetben voltam kiskatona, ahol már az első évben őrvezetőnek neveztek ki (ez a második volt, mert cserkészőrsvezető voltam 1947-ben). Az egyik egyetemi DISZ-titkár párttag volt és a Szeged városi pártbizottságának is a tagja. 1955 őszétől több, éjszakába nyúló DISZ vezetőségi gyűlés után egy harmadik taggal bizalmas körülmények között tárgyaltunk az ország nehéz gazdasági problémáiról, az egyetemi DISZ-nek a központi DISZ-vezetőségének alárendeltségéről, az országban állomásozó orosz katonák szerepéről. Ez utóbbi feleslegessé vált, miután kivonultak Ausztriából. Novemberben elhatároztuk, hogy névtelenül leveleket küldünk a többi egyetem DISZ-vezetőjének, amiben felvetettük a lehetőségét egy független egyetemi diákszövetség szervezésének. Olyasmire gondoltunk, mint amilyen volt a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége). Kértük őket, hogy küldjenek másolatot a többi egyetemnek is. Névtelenül rövid időn belül mi is megkaptuk a saját levelünk másolatát néhány keresetlen, elmarasztaló és figyelmeztető megjegyzéssel. De voltak, akik támogattak volna, ha a Párt veszi kezébe a közvetlen irányítást. Ezt mi is elfogadhatónak tartottuk. Ha 1956 tavaszán ez megtörténik, talán nem lett volna forradalom. A Központi Pártbizottság a bélyegek dátuma alapján rájött, hogy honnan eredtek az első levelek. A szegedi városi Pártbizottság a DISZ titkárját bízta meg, hogy találja meg a felbujtókat. Most a lenini „két lépés előre, egy hátra” elvek alapján nagy hallgatásba merültünk s a többi fakultásokkal sem tárgyaltunk az esetről. Mi nem tudtunk semmit. A Párt elfogadta, hogy nem volt komoly a dolog, és abbahagyta a kutatást még Szegeden is. Májusban volt Budapesten a DISZ-nagygyűlés, ahová nagyszámú röpcédulát juttattunk el, amit szétosztottak a jelenlévőknek. Ebben újra felhoztuk a független MEFESZ gondolatát, Rajk László rehabilitálását, békét Titóval.
A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének kötelékében
A politikai helyzet a Petőfi Kör munkája miatt megváltozott és Rákosi egyeduralma ingadozott. Végül júliusban Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány felügyeletével Rákosit a repülőre tették és elszállították. Sajnos nem Nagy Imrét és Kádár Jánost helyezték a vezetőségbe, hanem Gerő vette át a hatalmat. Sztálin halott volt és enyhült a terror. Ezen a nyáron a jövendőbeli feleségemmel a kőszegi patikában mint diákok dolgoztunk. Mohr Vilmi, Babi unokatestvére volt a „felső patika” felelős vezetője. Szeptemberben újra Szegeden voltunk, és akkor már komolyan megindult a szervezés a független MEFESZ megalakításáért. A központi pártbizottságnak nem volt ideje velünk foglalkozni, csak Marosán György ajánlotta az azonnali fegyveres beavatkozást.
1956. október 16-án hivatalosan is megalakítottuk Szegeden a MEFESZ-t, és küldöttek mentek a többi egyetemre. A helyi pártbizottság már nem tudta megállítani a lavinát. Nagyon sok gyűlésen vettem részt, hol a napi, hol a jövő teendőit próbáltuk összeállítani. Pontokba foglalt követeléseink mind merészebbek lettek, és eljuttattuk őket az egyetemek DISZ-vezetőinek. Igazi harci hangulat terjedt el, mondván, most vagy soha! A szegedi ifjúság egyhangúan támogatta a követeléseket és a fakultások megválasztották vezetőiket. Én a Gyógyszerész és az Egyetem MEFESZ vezetőségi és az Orvostudományi Egyetem Tanácsának tagja lettem. A szegedi munkásokat is igyekeztünk bevonni a mozgalomba, de a helyi pártkáderek próbálták az ifjúság ellen hangolni őket. Több hangos felvonulás és tüntetés után október 26-án úgy határoztunk, hogy kimegyünk a gyárakba és sztrájkra szólítjuk a munkásokat. Én a szegedi Kenderfonóhoz indultam egy 80-100 fős csoporttal. Bementem az üzembe, és mint egy megszállott forradalmár leállíttattam a gépeket. Egy gép tetejéről mondtam el az összegyűlt 60-70 dolgozónak, hogy mi a diákság célja és álljanak mellénk, kezdjék el az általános sztrájkot. Ez este 10 óra után volt. Talán 15 perce beszéltem, amikor odafutott hozzám az egyik dolgozó, mert a párttitkárnő telefonon kérte a rendőrség segítségét. Befejeztem a mondókámat, de a gyár kapuja előtt egy tank állta el az utamat. Úgy tudtam kijönni, hogy felmásztam a vaskapu tetejére, ráugrottam a tank tornyára és lesétáltam a tüntetőkhöz. A városi rendőrség és a tűzoltóság elvonult, mert nem tudta a több ezerre nőtt tömeget elzavarni. Ekkor három teherautón megjelent a katonaruhába öltözött AVH-s csoport és puskatussal ütlegelték a diákokat, akik két irányba szétszaladtak. Én a tüntetők végén voltam, és az egyik elesett lányt emeltem fel, amikor a fejemre irányított puskatus a vállamra zuhant. Ekkor kialudtak az utcai lámpák és az AVH-s sereg már nem tudott tájékozódni.
Nagyon sok diák és dolgozó szenvedett súlyos sérüléseket. Mint a gyógyszerész nemzetőrség tagja a repülőtér védelmét láttam el tíz másik gyógyszerészhallgatóval.
„Keresett az ÁVH” – „Elhagytuk az országot”
November 4. után az orosz katonaság vette át a hatalmat és újraéledt az ÁVH. A fegyvereket elkobozták és megindult a felgöngyölítés. Néhány napi kondorosi tartózkodás után Babival visszamentünk Szegedre. A szekrényemet feltörték, amíg odavoltam, a papírokat elkobozták. Elhatároztam, hogy Pesten csatlakozom Lajos bátyámhoz, de ő már Kőszegre menekült. Babival két nap utazás után mi is Kőszegre érkeztünk. Anyám, nővérem, Lajos bátyám és felesége már Ausztriában voltak. Engem keresett az ÁVH. Bécsbe akartam menni, hogy csatlakozzam a „felmentő amerikai sereghez”, ami valójában csak propaganda volt. Babi is akart jönni, de előtte december 11-én megesküdtünk és másnap elhagytuk az országot.
Januárban egy kanadai katonai repülőgépen vittek minket Montreálba, onnan Jani és Pali bátyám autóval vitt minket Galtra.
Mindketten gyárban dolgoztunk és tanultunk angolul. Sikeres nyelvvizsga után szeptemberben a Torontói Egyetem Gyógyszerész Fakultásán a harmadéven folytattam tanulmányaimat. 1957 novemberében született a lányunk. 1959-ben fejeztem be az egyetemet, júliusban megszületett a fiunk. Egy évet dolgoztam mint gyakornok, majd felelős gyógyszertárvezető lettem. 1961-ben az egyetemhez tartozó gyógyszertár minőségi és toxikológiai vizsgálatok osztályán huszonegy technikus munkáját vezettem és évenként két felsőfokú egyetemi tárgyból vizsgáztam. Babi 1964-ben végezte el az egyetemet. Dolgozott közforgalmú és kórházi patikában.
1968-ban kaptam meg a tudomány mesterfokozatát és 1968-ban doktoráltam (PhD). Az Ontarioi Egészségügyi Minisztérium ösztöndíjával egy évig Angliában, Londonban magas szintű toxikológiai tanulmányokat végeztem. Az egész család velem volt. A torontói Orvostudományi Egyetem Gyógyszerhatástani Intézetében doktoráltam, 1968–1969-ben voltam előadó, 1970–1975-ben tanársegéd, 1976–1981-ben adjunktus és 1981-ben professzor (egyetemi tanár). 1999-ben mentem nyugdíjba, és azután is tanítottam mint Professor Emeritus életem végéig. Babi a torontói St. Joseph kórházi patikában harmincöt évig dolgozott mint specialista az újszülött, gyermek, intenzív, radioaktív, sebészet és belgyógyászat osztályokon. A lányunk fogorvos, két kislány édesanyja, fiúnk gépészmérnök és egy kislány apukája.
Lábjegyzet
„Kedves Rózsa: egy aránylag érdekes epizódot kihagyok a történetből, mert írásos dokumentum nincs róla. 1969-ben londoni tartózkodásunk idején vízumot kértem a követségen a család részére. A hivatalnok megnézte az adatokat, és azt mondta, hogy két vagy három hónap múlva menjek érte, mert a család rendben van, de az enyémet Pestre kell küldeniük. Kb. három hónappal később, amikor a vízumokért mentem, az előszobában ülő férfi éppen egy újságba csomagolt zsíros kenyeret evett, és azt mondta, hogy szerencsém van, mert azért kellett a kérelmemet Budapestre továbbítani, mivel az ÁVO tíz évre elítéltetett, amit Szibériában kellett volna letöltenem.”
(Dr. Kádár Dezső 85 éves korában, 2018-ban tért meg Teremtőjéhez.)
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
