Trianon103/6*
Sokan vagyunk, akik mindmáig nem értettük, miként jöhetett létre a kommunista Romániában, az ország kellős közepén a Magyar Autonóm Tartomány. Hiszen ennek másfél évtizedes fennállása maga volt az ellentmondás. Márpedig létezett, mégpedig a véres 1950–1960-as években, 1952-től 1960-ig, illetve 1968-ig. Mindez az etnikai méltányosság valamiféle szigete volt a Trianonban elcsatolt nemzetrészünkön.
A trianoni tragédia immár százharmadik évében erről kívánunk megemlékezni. A mögöttünk hagyott százhárom esztendőben ez volt az egyetlen előzmény ugyanis a romániai magyarság autonómia törekvéseiben, miközben nem tudhattuk, mi vagy ki is állt ennek hátterében.
Hazai és székelyföldi történészek a közelmúltban feltárták végre az igazságot. Mindezek mögött ugyanis a véres kezű diktátor: Sztálin állt. Vagyis nem Romána, ahogy ezt eddig gondolhattuk. A kutatások nyomán a Székelyföldi Stúdió jóvoltából dokumentumfilm is készült (Autonómia alulnézetből), amelyből kristálytisztán kirajzolódnak a világ szemébe porhintésként szórt események.
Nos, ez az autonómia, mint „haladó hagyomány”, akkor az égből pottyant, egy durva kollektivizálási kampány idején, hatalmas letartóztatási hullámok közepette. A társadalmi helyzet pontosan olyan volt, mint a csonka-Magyarországon. A kor és a rendszer hozadéka, mégis egyedülállónak számított egész Európában. „Mögötte a Szovjetunió nagyhatalmi érdekei húzódtak meg: Moszkva ugyanis így szeretett volna egyensúlyt teremteni a nemzetiségi kérdésben, hogy ezáltal még inkább ellenőrizhesse Erdélyt, és sakkban tarthassa a magyar és a román felet egyaránt. Mindenki legyen egy kicsit megelégedve, de ne nagyon, és Sztálin mesteri játékosnak bizonyult ezen a téren” – mondja Novák Csaba Zoltán történész.
Az autonóm tartományt egyértelműen szovjet nyomásra hozták tehát létre. Sztálin ugyanis, amikor bekérte a készülő román alkotmányt, ceruzával írta bele az önálló magyar régió megalapítását.
Ezekben az években Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista vezér állt az ország élén. És le kellett nyelnie a békát. Természetesen mindenkit, magyart és románt egyaránt meglepetésként ért ez a nem várt fordulat. A székelyföldi románok számára egyenesen hidegzuhany volt, árulásként érzékelték, valósággal pánikba estek. Ma már talán hihetetlennek tűnik, de azokban a napokban sokakban felmerült a kérdés, hogy a magyar autonóm terület új határokat, ezzel együtt új pénznemet is eredményez-e.
Mindez nem következett be. Ám az kétségtelen, hogy nagyban segítette a magyar identitás megőrzését, a magyarság egyben maradását, kultúrájának ápolását. „Az anyanyelvhasználati jogokat például kifejezetten széles körben alkalmazták: az intézményi élet többnyire magyarul zajlott, a hivatalos iratok egy része magyarul készült, a bírósági tárgyalásokat részben magyarul tartották, a helyi tartományi elitnek részarányosan (sőt talán felülreprezentáltan is) voltak tagjai székely-magyar káderek, élükön Csupor Lajos tartományi párttitkárral, Gheorghiu-Dej egykori börtönviselt mozgalmi elvtársával. Amint valaki fanyarul megjegyzi: még a szekusok is magyarok voltak. Ezeknek a magyar pártembereknek a feladata volt a helyiek nyelvére lefordítani azt, hogy Bukarest mit gondol, és mit akar – ez is kérdésessé teszi, mennyire beszélhetünk valódi autonómiáról” (Stefano Bottoni történész szavai).
A magyar autonómia életében a fordulat 1956-ban következett be. Óriási visszhangja volt ugyanis Romániában az itthoni eseményeknek (amelyeknek leverésében a háttérből Románia is segédkezett), s mindez alkalmat adott a kisebbségi jogok elsorvasztására, az autonómia felszámolására, hiszen útjában állt a „francia típusú nemzetállam” kiépítésének. A folyamat 1958-ban érte el csúcspontját, amikor a magyar pártvezetés a román elvtársak meghívására – egy egész vonatszerelvényt megtöltő pártfunkcionárius – Romániába utazott. A román fél gondosan előkészítette ezt a körutazást s természetesen hatalmas csinnadrattával hordozták őket körbe az országban, színromán területeken is! És ekkor történt, hogy Marosvásárhelyen (és másutt is) a magyar tömegek előtt Kádár János nyilvánosan bejelentette, hogy Magyarországnak semmiféle igénye nincs Romániával szemben, a kisebbségi kérdés Románia belügye. „Van nekünk elegendő földünk és emberünk, akikkel felépítjük a szocialista Magyarországot” – mondotta többek között. A román elvtársak éppen ezt szerették volna hallani.A fenti szavak hallatán a csalódott magyarjaink tömege fordított hátat a szónokló pártvezérnek, akiket végleg a románok karmai közé dobtak. Felettük a végítéletet tehát kommunista vezetőink mondották ki. Természetes hát, hogy ennek következményeként 1960-ban szétszabdalták a Magyar Autonóm Tartományt, 1968-ban pedig a maradékot is végleg felszámolták.
Magyar véreink azóta is küzdenek a székely autonómiáért. A ceruza, amellyel bejegyezhetnék a román alkotmányba, most egy másik hatalom, az Európai Unió és természetesen a román hatalom kezében van.
(Buczkó)
*Háttér:
Trianon 103 – Százhárom fejezet a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
https://www.eletunk.net/trianon103/trianon-103-szazharom-fejezet-a-magyarsag-tortenetenek-elmult-szazharom-evebol/
