A zeneművész Schadl Tamás élete minden percét úgy őrizte meg, mint egy-egy alapkövet, amelyet ha elmozdítanak a helyéről, akkor – még ha nem is dől össze – az egész életkolosszus megbillen, kimozdul az egyensúlyából. Márpedig szinte biblikus hittel vallja, hogy csodák egyengették számára az utat, Tatáról a nagy háború megpróbáltatásain keresztül, az 1956-os forradalom és szabadságharc véres megtorlásai elől menekülve a brit-kolumbiai Vancouverbe. Derűs, kiegyensúlyozott, sorsával elégedett ember. Nem titkolt büszkeséggel mesél az életéről.
Szüleim mindketten zenetanárok voltak, apámat okleveles zongoraművészként és festőművészként ismerték. Az egész család muzsikus volt.
1932. február 14-én, vasárnap délután 2 óra felé volt az első zongoraleckém! 5 és fél éves voltam.
Az elemi iskolát általában kitűnően és dicséretesen végeztem, a középiskolában azonban csak abban voltam jó, amit szerettem, amit nem szerettem, az nem ment. A fizikát imádtam, számtanból el akartak buktatni – mindkét tantárgyat ugyanaz a tanár tanította. Megegyeztem vele, hogy adjon fizikából eggyel gyengébb jegyet és engedjen át matematikából. Sikerült!
Apám 52 éves korában, 1944-ban meghalt. Súlyos csapást jelentett ez a családnak, de tovább kellett folytatnunk az életünket. Édesanyám, a bátyám és én átvettünk egy-egy órát, amit addig ő tanított – így a család megmaradt a zenénél. Katolikus iskolába jártam, ahol a katolikus gyermekek kedvezménnyel tanulhattak, a reformátusok többet, a zsidók még többet kellett hogy fizessenek, akinek a szülei nem templomban esküdtek…, azoknak volt a legmagasabb tandíja…
1942-ben magántanuló lettem az iskolában, mert felvettek a Zeneakadémiára zongora szakra, oda jártam a háború kitöréséig. Akkor megszűnt minden! Az oroszok jöttek, csak jöttek, és én kb. nyolcszor voltam katonaszökevény. A diákokat, a 18-20 éves gyermekeket egyszeriben elvitték katonának, ami nekem nem tetszett. Amikor összeszedtek, mindig kitaláltam valamit, hogy megszökhessem. Rendszerint bevált az, ha kérezkedtem, hogy elmehessek a bokorba, aztán ott maradtam estig, a sötétben pedig hazamentem. Ez megtörtént nyolc alkalommal, de az oroszok már nagyon közel voltak. Valahogy egyszer kimerészkedtem az utcára, azonban egy géppisztolyos nyilas feltartóztatott! Akkor csoda történt: a legnyugodtabb hangon odasúgtam neki, hogy „nemi beteg vagyok” (még abszolút szűz voltam abban az időben). Erre azt mondta: „Jó, akkor menj haza, fiam.” Ezt nem tudom, ki mondta, mert nekem ilyesmi eszembe nem juthatott volna azelőtt. A védőszentem mondta az én számmal!
Hamar rájöttünk arra, hogy nincs mese, az oroszok már csak húsz kilométerre voltak Tatától. A bátyámmal felültünk a vonatra és elmentünk Bécsbe. A bátyám német egyenruhát kapott és motorvezető lett, és mivel ellenséget nem látott, beállt katonának. Én tudtam, hogy belőlem nem lesz rendes katona, ezért jelentkeztem a rádiósoknál. Köztudott volt, hogy legalább egy évig tart, amíg kiképezik rádiósnak az embert. Szerencsére ismertem a morzekódot. Felső-Sziléziába kerültem, ott kezdtem a magyar fiúkat tanítani a morzekódra. A németek is kipróbáltak, és látták, hogy valóban tudom, amit csinálok, így ott tartottak vagy öt hónapig egy Stranz nevű városban. A németek meg is becsültek, de amikor jöttek az oroszok Szilézia felől, mi is elindultunk gyalogosan Bécs felé. Éjszaka körül az oroszok St. Pölten-ben elfogtak bennünket. Valahol Steierben voltam, amikor a háború véget ért. Innen egyenesen haza akartam menni. Akkor találkoztam össze egy magyar főhadnaggyal, áldja meg az Isten, aki megtanított néhány orosz szóra, hogy szpásziva – köszönöm, kleba – kenyér, pitcs – inni, ju haraso cselovek – te egy jó ember vagy. Ezzel a „nyelvtudással” mentem át az oroszokhoz, mégpedig lóháton. Előzőleg ugyanis egy katona adott nekem egy lovat, de mivel nem értek semmit a lovakhoz, nem tudtam, honnan szerezhetnék neki ennivalót, ezért az első orosz katonának odaadtam a hátaslovamat. Kaptam érte egy jó darab kenyeret. Ez aztán jó volt! Hosszú utat tettem meg a St. Pölten-ben felállított óriási táborig. Kegyetlen élet volt ott. Emlékszem, hogy le kellett feküdnünk a földre, és aki felült, azt vagy lelőtték vagy agyon verték. Akkor mondtam magamban, hogy ennek így nem lesz jó vége, és föltettem a kezemet. Ezt látva odajött az orosz, hogy mi van? Mondtam neki, hogy dolgozni akarok, mert láttam, hogy arrébb a rettenetes szennyel tele vagonokat nagy kínlódva tisztítják. Megengedte, hogy beálljak oda dolgozni. Az orosz azt mondta, hogy te egy jó ember vagy, ‘haraso cselovek’, ezért te nem fogsz a tömeg között gyúródni hatvan emberrel egy vagonban, hanem a konyhán fogsz dolgozni. Ez jó volt!
St. Pölten-ből elvittek Bécsbe, onnan Pozsony mellé, Felvidékre. A Dunának az északi oldalán futott a vonatunk egy darabig. Ahol lehetett, egy-egy kis cédulát leadtam édesanyám címével, hogy jól vagyok, élek. Ezeket anyám mind megkapta, hála Istennek. Erdélyen keresztül a Tecuci nevű román városba értünk, ahonnan naponta száz embert vittek ki Oroszországba. Ott találkoztam egy ismerős kertésszel is, akinél diákként dolgoztam. Ő öt év múlva jött vissza Oroszországból. Megint az agyamat kellett használnom, hogy valamiképpen megússzam a bevagonírozást. Amikor az én csoportom közeledett a százhoz, észrevétlenül átmentem a tábor másik felébe, és amikor láttam, hogy száz csoporttársamat elvitték, akkor nagy ártatlanul visszajöttem és érdeklődtem, hogy hol van a csoportom. Azonnal beosztottak egy másikba. Hárman voltunk, akik több nyelvet is beszéltünk: egy fiú németül és oroszul, a harmadik szintén tudott a nyelvükön, én pedig németül, franciául és magyarul. Elmentünk a főnökséghez azzal, hogy mi kitakarítanánk a főhadiszállást, csak lakhassunk a magunk építette kis sátorban. Akkor még augusztus volt. Így amit az oroszok beszéltek, valamelyikünk megértette, tudtuk, hogy mi van és mi következik, és szükség esetén eltűntünk. Amikor ezt a taktikát már nem tudtam folytatni, bementem a tábori kórházba, és megöleltem valakit, aki rühes volt. Rám ragadt a betegség, és ez biztosított nekem vagy 6-7 hetet, addig nem küldtek tovább. Ezt megismételtem kb. háromszor.
Egy alkalommal jött egy orosz egy tangóharmónikával, amit ki akart dobni, mert nem jó. Mondtam neki, hogy én meg tudom javítani. Rám bízta, helyre is hoztam, és mivel már tudtam annyit oroszul, megmondtam neki, hogy én zenenövendék vagyok. Kérdezte, mit tudok, mondtam, hogy zongorázni. Félóra múlva jött egy zongorával, amit valahonnan ellopott – áldja meg érte a jó Ég! Ettől kezdve szünet nélkül, reggeltől estig kellett zongoráznom – muszáj volt! A skálától kezdve az etűdökig mindent. Esténként az oroszok énekelték a saját dalaikat, gyönyörű orosz dalokat. Nos, a zongorázásommal túléltem a deportálást.
Augusztus 20-án Sztálin elvtárs azt mondta, hogy akit még nem hurcoltak el Oroszországba, azokat hazaengedik. Akkor a főnök odajött hozzám, és mondta, hogy mehetek haza. Megkérdeztem tőle, lehetséges lenne-e, hogy én a második vonattal menjek. Meg is kérdezte, hogy bolond vagyok-e. De a háború után annyi robbanás volt, annyi vonatkisiklás, hogy nem akartam kockáztatni. Ezt megmagyaráztam neki, megértette a főnök és beleegyezett. A második vonattal indultam haza, de nem a vagonban, hanem a vonat elején, a mozdony elején foglaltam helyet, onnan lestem az utat. Erdélyen keresztül nagyon lassan haladt a szerelvény, és készen voltam arra, hogy leugrom, ha látom, hogy valami veszély fenyeget. Hála Istennek, nem kellett leugranom, hanem baj nélkül hazaértem Budapestre, onnan pedig Tatára. Tata előtt, Tatabányán a nép étellel várta a hazatérő katonákat az állomáson, és mivel nem tudtam még, hogy otthon mi van, leszálltam én is, inkább ott megebédeltem, úgy mentem haza. Te jó ég! Minden olyan kicsi volt, a házak úgy összezsugorodtak!
Édesanyám kimondhatatlan örömmel fogadott, és ott éltünk tovább együtt, amíg a háború ténylegesen befejeződött. 1946-ban beiratkoztam a VIII. gimnáziumba, hogy megszerezzem az érettségi bizonyítványt. A tanárom feltette a kérdést, hogy „Fiam, mit tudsz Kanadáról?” Fogalmam sem volt, hogy mi az a Kanada. Mondtam, hogy ott nagyon jó minőségű búza terem és angolul beszélnek. A térképhez küldött, hogy mutassam meg, hol van Kanada. A pálcával ráböktem egy zöld pontra – Angliában. „Miből gondolod, hogy ott van?’ – kérdezte. „Mert ott sok a zöld, ott megterem a búza.” Jóindulatú volt a tanárom, átengedett… 1946-ban, miután leérettségiztem, felültem a vonatra – az ütközőre, kis táskámban kölcsön kért pénzzel, néhány ruhadarabbal és a kottáimmal, hogy folytathassam a már megkezdett zenei tanulmányaimat.
Kb. tíz kilométerre Tatától megállt a vonat, mellettünk egy orosz szerelvény vesztegelt. Pár másodpercig elaludtam, ezalatt kirabolt egy orosz, elvitte a táskámat. Akkor is csoda történt! A sorsomnak másképp kellett alakulnia.
Kifosztva, szépen visszamentem Tatára. Másnap újra felültem a vonatra, és elmentem az egyetemre. Beiratkoztam a bölcsészetre, magyar, német, francia szakra. Nem volt olcsó a tanulás, kellett választanom: vagy fizetek, vagy tandíjmentességet kérek. A fejem akkor még jó volt, meg is kaptam azonnal a tandíjmentességet. Jól végeztem, attól kezdve nem kellett kérvényeznem a tandíjmentességet, spontánul megadták.
1948-ban az alapvizsga következett. Hatalmas halom könyv előtt megtorpantam és megkérdeztem magamtól: mit fogsz te most csinálni? Tanítasz magyart, németet, franciát – és hol van a zene? Te arra születtél, hogy muzsikus legyél! Lecsaptam a könyveket, bementem a Bartók Kollégiumba és jelentkeztem. Berkovits és felesége, Hédi voltak az igazgatók, ők zsidók voltak. Bennem van vagy 6-7% zsidó vér, az egyik nagyanyám mint zsidó született, később kikeresztelkedett, de az orra még mindig nagy volt. Abban az időben még senki nem merte mondani, hogy zsidó származású, mert tudjuk, mi történt a zsidókkal. Én mindent elmondtam magamról, és befogadtak.
Jelentkeztem az Akadémián, és akkor megint csoda történt: elmentem a 14-es számú ajtóhoz, ott tartották a felvételt a zongora szakra. Amíg álldogáltam, odajött hozzám Ádám Jenő tanár. Megkérdezte, mire várok, mondtam, a felvételi vizsgámra. Mi akarok lenni, kérdezte. Mondtam, hogy zongorista. Komolyan rám nézett: „Fiam, Budapesten minden utcasarkon legalább három zongorista lézeng munka nélkül, de ha a következő ajtóhoz mégy, a zenetanári szakra, akkor nemcsak zongorázni tanulsz meg, hanem orgonálni, kórust vezetni és iskolában tanítani is.” Sipirc, egy másodperc alatt már ott is voltam – és felvettek.
Tízéves koromtól otthon a katolikus templomban reggelenként kellett orgonálnom, akkor még a pedált nem értem el, fent játszottam az orgonán és a bátyám játszott lent a pedálon, aztán a második félidőben cseréltünk. Az Akadémián Pécsi Sebestyén volt az orgonatanárom, és azonnal észrevette, hogy az orgona nem volt ismeretlen számomra. Mondtam neki, hogy engem nagyon érdekel a hangszernek a technikája, ő aztán megmutatta aprólékosan a sípokat, mindent, ami kellett – ez remek tapasztalat volt. 1952-ben megkaptam az oklevelet.
Kodály Zoltán volt az egyik legjobb tanárom, szerettük egymást. Ő kért, hogy menjek le Békés-Tarhosra az új középiskolába hangszert tanítani. Sajnos vissza kellett utasítanom, mert a budapesti rádiónál már kaptam munkát mint zenei rendező. Ezt a munkát azonban nagyon a kommunista elvek szerint kellett végeznem, ezért hamarosan ott is hagytam. Elindítottam három zeneiskolát: Tatán, Fóton és Budaörsön. Tatán anyám és a bátyám tanított, és mindenki, aki valamit értett a zenéhez, tanítottam őket is, foglalkoztam velük. Volt ott hegedűszak, énekszak, zongoraszak és harmonikaszak. Hivatalosan a járási kultúrházhoz tartoztunk, hogy ne legyen az én nevemen az intézet. Ez így ment egészen 1956-ig.
Mint művészi érzékenységgel megáldott értelmiségit, a kultúra továbbadására felesküdött, elkötelezett fiatalembert hogyan érintette október 23.?
Amikor kitört a forradalom, mindenki boldog volt, a vidék is megmozdult, szállították Budapestre az élelmiszert, amit tudtak, hogy segítsenek a fővároson. Fent voltam én is Budapesten, onnan jártam be az iskoláimhoz, és elszörnyedtem, amikor láttam, hogy mi történik ott. A Damjanich utca 18. szám alatt laktam, amelyik egy nyolcas alakú, két hatemeletes palota, ott lakott mellettem Antal István, az Akadémia zenetanára is. Én a forradalom alatt az időseket tápláltam. A közeli tejcsarnokba hozták fel vidékről a tejet, én meg kannaszámra vittem fel az épületbe a tejet az öregeknek. Elviselhetetlen volt az utcán a vér látványa, az, ahogy a gyermekeket az oroszok lőtték halomra, romboltak mindent és mindenkit, ami és aki útjukba került.
November 18-án elbúcsúztam anyámtól és elmentem otthonról. Még egy napig Tatán maradtam, hogy megtudjam, hogyan lehet Ausztriába kijutni. November 20-án valaki lopott egy orosz teherautót, nekem volt egy orosz stílusú bundasapkám, abban ültem hátul az autón, hogy szükség esetén higgyenek bennünket oroszoknak. Így jutottunk el egy határ menti faluba, ahol az ottani pap mindnyájunkat megáldott, és éjfélkor elindultunk a határ felé. Kivágott fák jelezték az irányt. Mielőtt átléptük volna, én leszálltam, megköszöntem Istennek, hogy elvezetett odáig, és átmentünk Ausztriába, Nikitsch-be. Onnan felvittek Bécsbe. Az állomáson a vonatok vesztegeltek, különböző csoportok vették számba az embereket, megkérdezték, hogy ki hová akar menni. Én nem akartam az oroszok és a kommunisták miatt túlságosan közel maradni Magyarországhoz, inkább Franciaországot említettem. Megmutatták, melyik vonat indul oda, arra aztán felszálltam, ami egyenesen Strassburgig vitt. Ott egy másik vonatra irányítottak át, amelyik felment Nancy-ba, ahova november 26-án érkeztem. Itt egy menekülttáborban helyeztek el. Közben a kórházban tolmácsra volt szükség, és mivel tudtam a nyelvet, azonnal jelentkeztem. Így kerültem Dr. Bertrand-hoz, akinek volt egy kórháza, igaz, kissé kétes hírű, mert ő volt az egyetlen, aki abortuszt végzett a környéken, viszont volt három gyermeke. Az idősebb lányának, aki egyetemista volt, latint kellett tanulnia, én megmondtam, hogy beszélek latinul. Valóban beszéltem is, nagyon szerettem ezt a nyelvet, így el kezdtem tanítani a kislányt. Fél év után aztán suttogni kezdték, hogy de jó lenne, ha a latintanár elvenné a növendékét. Na, arról aztán szó sem lehetett, mert én azt tanultam a szüleimtől, hogy a tanár az tanár, a tanítvány pedig tanítvány, arra még rá sem szabad nézni másképp, csak szakmailag. Elmentem Párizsba, és szereztem magamnak útlevelet. Bementem különböző követségekre kérelmezve a befogadást, a brazilokhoz is, de ők gitárost kerestek, nem zongoristát, ugyanaz történt az argentínai követségen is. Így kerültem végre a kanadaiakhoz, akik nem utasítottak el. Visszamentem Nancy-ba, egy darabig nyugodtan tanítottam a latint, aztán amikor kezdett kellemetlenné válni a dolog, átmentem abba a városba, ahol Szent Johannát megégették, Rouen-ba. Onnan indultam Kanadába, és mivel beszéltem a nyelvet, itt is szerencsém volt, mert nem hajóra, hanem repülőgépre tettek, amelyik leszállt velünk Sonderstorn-ban, Gröndlandon, ott benzint vett fel és az Északi-sark fölött Vancouverbe repült. Ahogy földet értünk, talán először életemben, igazán megrémültem. Faházak, mindegyik tetején tévéantenna!, ilyent én még nem láttam. Onnan kivittek Abbotsford-ba, ahol barakkokban helyeztek el bennünket. Jelentkeztem a követségen, hogy engem Montreálban a CBC Rádió vár. Mehettem volna, de nem ingyen, viszont nem akartam a megtakarított pénzemet elkölteni, azt a $100-t, amit magammal hoztam. Gondolkoztam, mit csináljak, az idő pedig telt. Közben jöttek a magyarok és mondták, hogy milyen rettenetes az élet Montrealban, mert alagsorban élnek, télen több méteres hó van az utcákon, fagyoskodnak. Akkor elhatároztam, hogy bár szeretem a nyelveket, inkább megtanulok angolul, mintsem ott kössek ki egy jeges városban. El is mentem egy ingyen állami nyelvtanfolyamra, és mondhatom, két óra alatt rengeteget tanultam kínaiul, de egy angol szó sem ragadt reám. De hiszen én nem akartam Kínába menni! Vancouverben kaptunk egy szobát, amit az állam fizetett, és a szobatársammal a buszon tanultunk angolul. Egy évig segített az állam, de azután a tengerparton egy menhelyen kellett aludnunk. Ez rövid ideig ment is, amíg nem kaptam munkát, mégpedig a vonaton, Vancouver és Revelstoke között árultam a coca colát, kávét, és közben az utasoktól lestem el angol szavakat, mondatokat. Abbotsfordban találkoztam egy asszonykával, akivel együtt tanultunk, de semmi komolyabb kapcsolat nem volt közöttünk. Egyszer váratlanul furcsa érzésem támadt: ez a nő el fog menni és akkor nem lesz senkim! Megrémültem ettől a lehetőségtől, és ezért úgy, vasúti egyenruhában elmentem hozzá. Jó volt a megérzésem, éppen el akarták vinni színésznőnek, nem véletlenül, mert ő otthon, Budapesten a népszínháznál dolgozott. Lebeszéltem arról, hogy elmenjen. Hogy, hogy nem, megtudtam, hogy Vancouverben a katedrálisnak orgonistára lenne szüksége, de az orgonája beázott és használhatatlan volt. Erre mondtam az érseknek, hogy én meg tudom javítani azt az orgonát. Három hónapig dolgoztam rajta – és megkaptam az állást.
Tehetsége, szakmai tudása átsegítette az egzisztenciális nehézségeken, de még mindig „huncut”, mondhatni csalafinta észjárással ugorta át az akadályokat. Schadle Tamásról mondhatnók el, hogy a jég hátán is megél. Hogyan alakult a sikeres orgonajavítás után a vancouveri élete?
1958-ban a barátnőm javasolta, hogy esküdjünk össze. Nem sokat gondolkoztam, és július 28-án Port Moody-ban egybekeltünk. A leglehetetlenebb helyeken laktunk azért, hogy olcsó legyen, az első gyermekünk is ilyen körülmények közé született. A feleségem megunta a nyomorgást és elindult házat keresni. Zsigmond atya tanácsára Coquitlamba mentünk, ahol feleségem megtalálta azt a helyet, ahol most is lakom. Sajnos, a katedrálisban fel kellett adnom az állást, mert reggel 7 órakor volt a mise, körülményes lett volna bejárni, elkésni azonban nem volt szabad. Január 1-jén költöztünk az új helyre és január 4-én megszületett a második fiúnk. A feleségem 2005 februárjában gyomorrákban hunyt el.
Évek óta volt egy növendékem, Dorie, akivel családi barátságban voltunk. Ismertem egy másik asszonyt is, neki a fiát tanítottam, aki felajánlotta, hogy gondomat viseli, miután özvegy lettem. Mondtam neki, hogy hálás vagyok neki, de egy nappal elkésett, mert Dorie-val komolyabbá, azaz intimebbé vált a kapcsolatunk. Több mint száz darabot írtunk együtt, így van ez a mai napig is. Mindkettőnknek van két gyermeke és saját háza, a barátság tart, néha nála alszom – és ez így nagyon jól van. A gyermekek kölcsönösen elfogadták a kapcsolatunkat, mindegyikükkel jó a viszonyunk.
A zene nemcsak megélhetési alapot biztosított Önnek, hanem romantikával is megtöltötte az életét, így talán a felesége veszteségét is könnyebben tudta átélni. Mikor lépett a kanadai nagyközönség elé mint zeneművész?
Koncertezni már Nancy-i tartózkodásom alatt elkezdtem, három szép sikerem is volt ott. Ahogy Kanadába érkeztem, 1957. május 28-án megjavítottam a tábor zongoráját és este már koncertet adtam a tábor vezetőinek, valamint a többi menekültnek. Akkor még nem volt magyar templom Vancouverben. A német templomban tartották minden vasárnap az istentiszteletet mindaddig, amíg Zsigmond atya talált egy templomot, amit a magyar katolikus közösség meg tudott venni. Ott orgonáltam tizennyolc évig. A magyar egyházközség fizetett nekem minden mise alkalmával öt dollár utazási költséget. Miután beköltöztünk Vancouverbe, a UBC Kórus vezetését vettem át, 1957–1958 között, amelyben a magyar diákok és a szüleik énekeltek. Közben Sallós Józsi megalakította a városban a magyar énekkart. Az idősebbik fiam, aki szintén orgonista és zenetanár, jelenleg Torontóban, egyszer felhívta a figyelmemet, hogy van egy másik templom, a United Church, amelyik komoly fizetést adna. Jelentkeztem. Egy kínai férfi és egy finn asszony fogadott, de a topis külsőm miatt hitetlenkedve méregettek. Amikor elkezdtem Bachot és Bartókot játszani nekik, egyből megkaptam az állást – és ott dolgoztam 28 évig. Ebben a templomban viszont soha nem éreztem magam otthon, játszottam, de nem mentem áldozni hozzájuk.
1999-ig volt a fiamnak egy állása egy lutheránus templomban, a diplomája megszerzése után azonban nem talált egy rendes, végzettségének megfelelő állást. Elbizonytalanodva megkérdezte, mit tegyen. Tanácsoltam, hogy menjen el Torontóba, ott nagyobb a magyar közösség, valószínűleg több az álláslehetőség is – így is tett. Átvettem tőle a lutheránus templomi orgonista állást, amit négy évig töltöttem be. A kisebbik fiam nem volt zenei hajlamú, elaludt a zongoránál, amikor tanítottam, őt a technikai dolgok érdekelték, ezt a pályát is választotta.
A magyar énekkart 1973–1983. között vezettem, miután Sallós Józsi megbetegedett és emiatt nem tudta folytatni a munkát. A feleségem a kórusban régóta énekelt, ő vitt be annak idején az énekkarba is, hogy zongorán kísérjem őket. Szép munka volt. A környékre több helyre is elmentünk énekelni, ismertek, szerettek bennünket. És egyben tudtuk tartani a magyar közösséget. Most, amikor a kilencedik évtizedet elértem, hálát kell hogy adjak a Jóistennek a sok segítségért, és csak arra kérem Őt, hogy amíg élek, muzsikálhassak…
(Dancs Rózsa: Add tovább a lángot…)