Kabdebó Lóránttal 2003-ban találkoztam először személyesen. Ezt rövid levelezés előzte meg. Kérdésemre, hogy írja meg, hol találkozhatnánk, a rövid válasz az volt, hogy náluk. Zágrábban elképzelni sem tudtam, hogy egy egyetemi tanár a lakására invitáljon szakmai beszélgetésre. A Professzor úr olyan közvetlenül fogadott, mintha régi jó ismerősök lennénk, felesége, Marianne első kérdése pedig az volt, kérek-e ebédet, pörköltet főzött. Elfogódottságom így hamar eltűnt. A találkozás oka természetesen Szabó Lőrinc volt. A Fiumei Egyetem Bölcsészettudományi Karának Kroatisztikai Tanszéke, a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanszéke, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszéke, a budapesti Balassi Bálint Intézet és a Fiumei Levéltár 2003. október 3-án és 4-én Fiuméban konferenciát szervezett Fiume és a magyar kultúra címmel. Erre szerettem volna előadást készíteni. Szabó Lőrinc többször is járt Fiuméban, verseket is írt a városról – ez volt az eredeti kiindulópontom.
Kabdebó professzor, akit ekkor még Professzor úrnak szólítottam, és csak jóval később tudtam elfogadni kérését, hogy tegezzem és szólítsam a keresztnevén, hamarosan elküldte nekem a költő első fiumei kiküldetése során írt és az Estben, valamint a Pesti Naplóban megjelent cikkeket. Ezeket mutattam be az előadásomban, és ezek képezték a Szabó Lőrinc-kutatásom kezdetét. Lóránt közvetlenségének, segítőkészségének és bátorításának köszönhetően én is beálltam a költő életét és munkásságát kutatók sorába. Találkozásunk előtt egy évvel, 2002. június 8-án avatták föl Titiseeben azt az emléktáblát, amely a költő schwarzwaldi (Fekete-erdő) nyaralására emlékeztet, így hamarosan szóba jött egy Adria-parti emléktábla állításának terve is. Hova kerüljön a tábla? Lóránt rám bízta a helyszín kiválasztásának kérdését, mivel ekkor foglalkoztam Szabó Lőrinc fiumei kiküldetésének kutatásával. Az akkor feltárt eredmények alapján a tábla kerülhetett volna a kikötővárosba is. A Jéghegyek a Chianti-tengerben című cikkben a költő egy ismerős magyarokból álló társasághoz csatlakozott a vacsora idején az Ornitorinco (Kacsacsőrű emlős) nevű étteremben. Elutaztam helyszíni szemlére Fiuméba, de a levéltár adatai alapján talált épületben, az egykori Via Garibaldi, ma az Adamić utca 5. szám alatt ekkor üzlethelyiség volt, ezért nem tűnt alkalmasnak emléktábla állítására. Ma a Google-térképen az épület másik bejárati ajtaja mellett szállodát/apartmant jelző tábla látható. Egy másik étterem is szerepel a költő feleségének, Nagyklárának a második dalmáciai út alkalmával írt levelében, ahol a költő első dalmáciai utazáskor Nagyklárával és Kisklárával ebédeltek. Ez az egykori Masarykovo šetalište, ma a Šetalište Andrija Kačića Miočića nevű sétányon az 5. és 6. házszám alatt volt, de ez az épület elhanyagolt állapota miatt nem jöhetett számításba. Miután kutatásaim során kiderült, hogy Szabó Lőrinc 1934-ben az abbáziai egykori Regina Elena, a mai Hotel Imperial nevű szállodában nyaralt, erre a szállodára esett a választásunk.
Elmondhatom, hogy levelezésünk ebben az időben nagyon gyakori volt, naponta néha többször is váltottunk levelet. Egyrészt megírtam Lórántnak, hogy a levéltári kutatások milyen eredménnyel jártak, milyen adatokra bukkantam, másrészt hogy milyen tapasztalataim vannak a „helyszínlelések” után. Aztán döntöttünk a Hotel Imperial mellett. Ekkor következtek a tárgyalások. Horvát részről én vállaltam a koordinátor szerepét. A Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Kara Hungarológiai Tanszékének oktatójaként már előzőleg tájékoztattam a tanszék vezetőjét szándékunkról, aki azt ismertette az egyetem vezetőségével és megszerezte az intézmény beleegyezését. Ezután felkerestem a Horvát Turisztikai Közösség abbáziai irodáját és vázoltam a kérésünket Jasna Doričić-Sanković Abbázia Város Idegenforgalmi Közössége igazgató asszonyának. Vele egyeztettem az emléktábla állításának a legapróbb részleteit. Elmondhatom, hogy habár mindez nem kevés munkát és időt igényelt, mindenütt nyitottak voltak a Szabó Lőrinc-emléktábla fogadására. Kabdebó Lóránt magyar részről egyengette a tábla állításának útját. Megnyerte az ügynek a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyét és a Szabó Lőrinc Alapítványt, tárgyalt az anyagiak fedezésének módjáról az emléktáblát készítő Policsányi Istvánnal. Arra is volt gondja, kik képviseljék az avatáson a magyarországi intézményeket, és hívott meg a Szabó Lőrinc nevét viselő iskolákból néhány tanulót, akik elszavalták a költő egy-egy versét is. Horvát részről én gondoskodtam az illetékes tisztségviselők meghívásáról. Az emléktábla avatására 2004. szeptember 24-én került sor. Az egybegyűlteket Jasna Doričić-Sanković üdvözölte, majd a Hotel Imperial nevében Željko Rolih, az abbáziai Profitni centar Kvarner-Imperial igazgatója és Ranko Vlatković, Abbázia polgármestere mondott beszédet. További köszöntőt mondott: Mohai László, a Magyar Köztársaság zágrábi nagykövete, Dr. Milka Jauk-Pinhak, a Zágrábi Egyetem Hungarológiai Tanszékének vezetője. Ünnepi beszédet Prof. dr. Kabdebó Lóránt, a Szabó Lőrinc Kutatóhely vezetője mondott. A tábla állításának eseményeit életem egyik legszomorúbb napjai előzték meg: pár nappal előbb hunyt el a Vajdaságban élő édesapám, s a temetését követően kellett Abbáziába utaznom. Helyt kellett állnom – ma sem tudom, hogyan sikerült. Ami maradandóan az emlékezetembe vésődött, az Lóránt együttérzése és megértése volt. Akkor nem fordítottam különösebb figyelmet a technika új vívmányai iránti nyitottságára, ez csak később vált világossá számomra, de azóta is emlékszem arra, milyen büszkén mutatott a nyakában lógó pendrive-ra: „Itt van az egész levelezésünk.”
A második emléktáblát április 20-án Raguzában/Dubrovnikban a Hotel Petka halljában helyeztük el. Mivel az abbáziai tábla állításakor bevált a „munkamegosztásunk”, most is aszerint dolgoztunk. Miskolc Város, a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelye, a Szabó Lőrinc Alapítvány, a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanszéke nevében szerveztük az ünnepséget, amelynek a Hotel Petka adott otthont. Az egybegyűlteket Ivan Jarak igazgatóhelyettes köszöntötte, őt követte Vedran Jelavić alpolgármester, a Dubrovniki Egyetem Tengerészeti Osztályának vezetője, majd Disztl Antal, Magyarország Zágrábi Nagykövetségének első titkára és Luko Paljetak akadémikus, a Matica hrvatska dubrovniki osztályának képviseletében. Ćurković-Major Franciska arról beszélt, hogyan sikerült azonosítani Szabó Lőrinc dubrovniki szállását. Ünnepi beszédet ezúttal is Kabdebó Lóránt professzor mondott. Végül a Lapadi Általános Iskola tanulói előadták az Egy raguzai leánderhez és a Dalmácia tücskeihez című verseket. Külön örömöt jelentett számunkra, hogy a diákok horváttanárnője pár évvel azelőtt Tanszékünk hallgatója volt.
Szabó Lőrinc raguzai szállásának helyét is hosszas „nyomozás” előzte meg. Az addigi adatok Petra szállót emlegetnek, ilyen azonban nem szerepelt az akkori raguzai hotelek jegyzékeiben. Az első „dalmáciai” nyaralás helyszíneinek leírásakor arra a következtetésre jutottam, hogy az csakis a gruzsi kikötőben álló Petka nevű hotel lehetett. Ezt az épületet a második világháború végén bombatalálat érte, a helyén a mai modern szálloda épülete áll. Ide került az emléktábla. Ezen események idejére a táblát fogadó intézmény szállást biztosított Kabdebó professzor és felesége, Dobos Marianne közíró számára, így a raguzai szálloda is. Egy gond volt csak, Lóránt és Marianne Wendy kutyája, mivel a szálloda nem kutyabarát szálláshely volt. Izgultunk, hogyan fogja Marianne be- és kicsempészni a kutyát, ám ő ezt hidegvérrel intézte. A ponchoja alá bújtatva vitte ki és be. A tábla avatását követő napon városnézésre indultunk, de nem a város turisztikai látványosságait csodáltuk meg, hanem a helyszíneket, ahol a költő első és második raguzai nyaralása idején lakott vagy megfordult. Lóránt számára különösen a mai Put Ive Vojnovića utca volt érdekes, mert az ott az 5 és 5a házszámot viselő épületet azonosítottam a Stefany nevű panzióval, ahol a költő és fia 1937-ben megszállt. Bejártuk a környéket, és megmutattam Lórántnak, véleményem szerint hol lehetett a Lóci és a szakadék című vers helyszíne. Kutatásaim közben Lóránt mindig biztatott, hogy igyekezzek minél több és pontosabb adatokat szerezni a költő utazásaival kapcsolatos helyszínekről és eseményekről. Néha el is töprengtem ezek fontosságán, de látva Lóránt lázas érdeklődését, megnyugodtam, hogy a „nyomozásaimnak” valóban megvannak az indokai és értelme.
A harmadik emléktábla a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelye, a Szabó Lőrinc Alapítvány, a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanszéke és Korčula Város támogatásának köszönhetően 2011. május 21-én került Korčula város kikötőjébe, a Révkapitányság árkádsorának homlokzatára. Az ünnepség háziasszonya Korčula Idegenforgalmi Közösségének igazgatónője, Stanka Kraljević volt, az ünnepséget Mirko Duhović, Korčula Város polgármestere nyitotta meg. Köszöntőt mondott Jósvai Lídia kulturális tanácsos, a Magyar Köztársaság zágrábi nagykövetének kiküldöttje. Ćurković-Major Franciska, a Hungarológiai Tanszék oktatója kutatási eredményeiről számolt be, az ünnepi beszédet dr. Kabdebó Lóránt, a Szabó Lőrinc Kutatóhely vezetője mondta. Szabó Lőrinc Mi még? című verse a költő felolvasásában hangfelvételről hangzott el, míg a Beszélgetés a tengerrel című verset horvát fordításban Tonči Gatti korčulai előadóművész tolmácsolta. A Korčulán elhelyezett tábla előzményei voltak talán a legizgalmasabbak. Lóránt minden esetben tájékoztatott a tábla készítésének körülményeiről, ebben az esetben azonban nagyon lassan haladt a költségek előteremtése. Ezt mindig pályázatok benyújtásával sikerült elintéznie, ebben az esetben azonban többször is aggódva jelezte, hogy nem halad a dolog. Már Korčula szigetén voltunk, amikor egyszer csak csörgött a mobiltelefonja és értesítették, hogy sikerült megszerezni a szükséges pénzt, a magyar kormány fedezi a tábla költségeit. Így föllélegezhetett, és élvezhette az ünnepséget, az azt követő kedves vendéglátást és nem utolsósorban a város szépségét. Lóránt szavai azóta családunkban szinte szállóigévé váltak: „Korčula olyan, mint egy ékszerdoboz.”
A sok szép élményt sajnos hamarosan lehangoló események követték. 2011-ben egy Dubrovnikban járó és az emléktáblát megnézni kívánó turista révén értesültem arról, hogy az emléktábla nincs a Hotel Petka halljában. A szálloda a táblát állító intézmények egyikét sem értesítette erről. Az annak idején igazgatóhelyettes, később nyugdíjba vonult Jarak úr sem tudott róla. A szálloda új vezetősége a tulajdonos tudtával vagy anélkül, két évig tartó huzavona, levél általi kéréseim, telefonhívásaim ellenére semmit sem tett a tábla visszaállítása érdekében. Levélben segítségért fordultam több intézményhez is, Lóránt még Horvátország akkori budapesti nagykövetének is elmondta az esetet, de az ő közbenjárására sem történt semmi, mindenki azt válaszolta, hogy az ügy a szállodára tartozik. Így nem volt más megoldás, visszakértük a szállodától az emléktáblát, amelynek több mint kétéves otthontalansága után 2013-ban a dubrovniki (akkor leány)kollégium adott otthont. Ma is annak épületében van. Címe: Učenički dom Dubrovnik, Branitelja Dubrovnika 27. Ez a kollégium és a budapesti Horvát Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium testvérintézményi kapcsolatban van egymással.
Szerencsésen végződő, de izgalmas napokat élt meg az abbáziai emléktábla is. Az emléktábla állításakor 2004-ben a Hotel Imperial állami tulajdonban volt. Időközben a privatizáció következtében magánkézbe, ezt követően felújítás alá került. Emiatt a táblát leszerelték. Amikor értesültem erről, felvettem a kapcsolatot Abbázia Város Idegenforgalmi Közösségének irodájával, akik azonnal intézkedtek. Sajnos a gyors ügyintézéshez nem társult kellő körültekintés, a tábla nem a bejárat melletti fal homlokzati részére, hanem a fal oldalára került, ezért az utcáról nem látható, csak közvetlenül a bejáratnál lehet észrevenni. Ennek rendezése még hátravan.
Mindezek után felmerül a kérdés, mi lesz a sorsa ezeknek az emléktábláknak? És rajtuk kívül Németországban a Fekete-erdei Titiseeben, a mai Maritim Hotel bejárati oszlopán állónak, a csehországi Brünn melletti Macocha szakadék turistaszállójánál láthatónak, végül az olaszországi Avelengoban Szabó Lőrinc tartózkodásának emlékét idéző emléktáblának? Mi lesz azokkal, akik felállításukban bármily módon részt vettek? Ha választ nem is, némi vigaszt Szabó Lőrinc Nincsenek című verse nyújthat. A versben megidézett alakok előbukkannak, majd eltűnnek a költő emlékezetében. Magyarázata szerint: „Az apály persze eltávolítja őket tőlünk, akik az időnek még az innenső partján (az életben) állunk.” Mi is még az idő az innenső partján állunk, a mi emlékezetünkben is megjelennek azok alakjai, akik már a túloldalról néznek bennünket. Köztük van Kabdebó Lóránt, az emléktáblák állításának (és nem csak annak) a lelke, a dubrovniki Vedran Jelavić alpolgármester, aki (Lóránt búcsúzó szavaira: „Aztán szeressétek, óvjátok ezt az emléktáblát”) felcsillanó szemmel, öntudattal válaszolta: „Biztos lehetsz benne, büszkék vagyunk rá.” És talán még mások is, akik tettek ez ügyben… Reméljük, hogy ők a költő szavaival: „Lelkek. Szellemek” megértéssel figyelik törekvéseinket, hogyan igyekszünk gondoskodni az emléktáblákról és megőrizni a létrehozásukban részt vevők emlékét.
Ćurković-Major Franciska