Kezemben tartom a gyönyörű kötetet, és várom, hogy a lelkemből előbátorkodjanak azok az érzések, amelyeket személyesen szerettem volna elmondani Gaál András festőművésznek. Hittem, hogy lesz rá alkalom – nem így lett. Isten forgatókönyvében ez a fejezet nem szerepelt. Helyette maradt a fájdalmas belenyugvás: ami elrendeltetett már Ditróban, az beteljesedett Pannonhalmán!
Kezemben tartom a gyönyörű kötetet, az Együtt a nyelvhazában – Belonging Through Language című kétnyelvű versgyűjteményt, amely nemcsak magyar nyelvünk összetartó erejét, a mindenkori poétikai értékeit mutatja be, hanem a múzsák testvéri egymásra találásának is maradandó bizonyítéka. És ez utóbbi megállapításomat Gaál András festményei, a könyv borítóját képező Harmónia című alkotása és a lapok közé beépült festmények illusztrációi igazolják, amelyek együttesen és külön-külön is Erdélyt jelentik! Együttesen és külön-külön is minden ecsetvonás mögül népdalaink, népballadáink hangjait visszhangozzák – és együttesen meg külön-külön is a költőink lelkéből feltörő verszenével azonosulnak. Nem harsányan, nem a felfoghatatlanság homályosságával, hanem a Kárpát-medencében hazára talált magyar nemzettel, a mindig volt – a máig meglévő – és a mindig lesz, kitéphetetlen gyökereivel a havasok lábainál, néhol szédületesen meredek oldalaiba megkapaszkodó magyar lélekkel.
Első látásra Gaál András művészi világa nyugalmat áraszt, biztonságot – legalábbis ezt nyilatkozta angol nyelvű ismerősöm, aki belelapozott a kötetbe, és alig vagy egyáltalán nem ismeri a MI világunkat, a Kárpát-medenceit. Beszélgetés közben talán megértette, hogy ez a művészi világ mennyire el is kápráztat változatosságával, sokszínűségével, szinte észrevétlenül a személyesből az általánosba váltó szín- és formazuhatagaival.
Valamikor a hetvenes években egy Nagy Imre-kiállításra vittem el tanulóim egy csoportját, majd a tárlatnézést egy szabadtéri piknikezéssel fejeztük be. Mondhatni hallótávolságra tőlünk egy művészcsoport tagjaként láttam és hallottam „élőben” a nagy erdélyi művészcsoport néhány tagját, köztük Gaál Andrást is. Rémlik, hogy valamiért nagyon figyeltek a szavára a többiek – dehát tanár is volt már akkor, mondandójának súlya lehetett. Ezt a zsögödi erdőszéli képet őriztem meg Gaál Andrásról és mellette álló feleségéről, Katalinról.
A volt-otthonról ilyen emlékmorzsák potyognak a messzire került ölébe – és időközben, ha szerencséje van, egy-egy nagy kortársi alkotás is elébe toppan. Torontóban néhai Nemes Dénes és Zia otthonában én toppantam egy hatalmas Gaál András-festmény elé: erdélyi látogatójuktól kapta ajándékba a székely házaspár, s ugyancsak meglepődtek, amikor a gyönyörű lakásuk falán látható alkotás elől sokáig nem tudtam elmozdulni. „Talán rokonod a festő?” – kérdezte az egyik vendég, akit kissé zavart az elfogultságom. Hirtelen nem jutott eszembe más, mint annyi, hogy „Igeen, azazhogy szinte…”
Akkor is, azóta is Erdély, Székelyföld, Csíkzsögöd – és a magas hegyekből kibuggyanó patakok hangja, hangulata – számomra imádságos üzenete – minden Gaál András-kép. Imádságos, biblikus mélységeket és magasságokat fognak össze ecsetvonásai, gondolati és eszmei egyensúlyuk kibillenthetetlen.
Amióta az az alig elképzelhető megtiszteltetés ért, hogy felajánlotta hat darab festményét kötetem illusztrálására, még inkább tudom: számára az alkotás nem könnyű, nemcsak belső feszültségeket levezető játék, hanem Teremtés. Isten ajándékának, a tehetségnek, a zsenialitásnak az alázatos és halálosan komoly teljesítése. Akár a felszentelt papok küldetése.
Sajnálom, hogy nem foghattam kezet vele, amikor átvette az Együtt a nyelvhazábant[1], de erre az elmaradt kézfogásra majd talán valahol más szférákban sor kerül. Addig is tartsa tenyerén az Isten, idelent szerettei és művei megőrzik emlékét.
Sík Sándor Székely pap című versével búcsúzom Tőle. Isten nyugtasson, drága András!
Az arca ráncos, mint a csíki dombok.
A szeme, mint az erdőn az eperszem:
Melegít is és mosolyog is ejszen,
Ha a levelek hűséből kibontod,
De a homloka verejtékben ázik,
Mert harisnyásan, mint a többi székely,
A kurta nyárban ő is arat, csépel,
Szénát csinál látástól vakulásig.
Századok óta kullog fenekedve
Faluja körül a farkas, a medve,
De pásztor virraszt a plébánián:
Bástyaövezte kicsi templomának
Báránya közt még nem esett hiány,
Hála legyen a csíki Máriának! (1941. augusztus)
Dancs Rózsa
[1] Együtt a nyelvhazában – A kanadai Kalejdoszkóp folyóirat versválogatása. Belonging Trough Language – A collection of poems published in Canadian Kaleidoscope Magazine. Misszió Média Kiadó, Budapest, 2021.